Pillangó a holdfényben - Második fejezet

Sziasztok, megjöttem a folytatással!Nem tudom betartani, amit Kriszta kért tőlem az Epilógusban, ezért ne haragudjatok nagyon kérlek. Vagy haragudhattok, csak a fejemet hagyjátok a nyakamon, kérlek. Izé, akkor jó szórakozást, meg ilyenek. :D 

*****

Leggyakoribb mondásom: „A véletlen egybeesések okozta sokk fog kinyírni.” Ezt általában akkor hajtogatom, ha olyan emberekkel futok össze, akivel soha többé nem akartam, vagy amikor szembetalálkozom a kedvenc fotós helyemen, a Han folyó partján a bátyámmal.

Bár, mint kiderült, ez a találkozás nem volt sem véletlen, sem egybeesés, ugyanis szánt szándékkal üldögélt az angyalka helyén, a padon, totálisan egyedül. Rám várt, hogy végre megbeszélhessük, hogyan kerüljük el az irodában történthez hasonló kínos incidenseket. Mindent felvetett: sminkeljek erősebben – hozzátenném, hogy egyébként nem szokásom mindenféle, ki tudja milyen eredetű kencékkel fertőzni a bőröm -, hordjak a méretemnél két számmal nagyobb ruhákat, mondjak fel… Az utóbbi volt az a pont, ahol végül kiakadtam.

- Ez eddig szép és jó, de te mégis mit tennél meg annak érdekében, hogy a legjobb barátaid ne hasonlítgassanak minket egymáshoz, azon kívül, hogy ötleteket gyártasz, mivel keseríthetnéd meg még jobban az életem? – fakadtam ki megtorpanva az egyik lámpa alatt a járdán, útban vissza a lakásomra. Hitetlenkedve pillantott le rám, mint aki képtelen felfogni azt, amit mondtam. Dühös tekintetem láttára azonban megerősítést nyert számára, hogy teljesen komolyan beszélek.

- Pont ez az, Inhee. A legjobb barátjuk vagyok, a lakótársuk, akin biztosan észreveszik, ha valami megváltozik. – Úgy válaszolt, mintha egy általános iskolás, akaratos kisgyereket akarna meggyőzni, hogy neki van igaza.

- Bármiben lefogadom, hogy meg lehetne oldani. Csak kifogásokat keresel, hogy miért nekem kéne csinálnom – jelentettem ki, teljesen meg voltam győződve róla, hogy nekem akar keresztbe tenni.

- Tudod mit? Hagyjuk. Nem akarok összeveszni veled, szóval inkább csak megyek. Gondolom, majd még összefutunk valahol, de bár ne így lenne – morogta még, majd otthagyott.

- Anyáról nem is érdeklődsz? Hiányzol ám neki! – kiáltottam utána, mikor már pár méterre eltávolodott tőlem. Megállt, hátrafordult, és megvető arccal válaszolt.

- Nekem nincs anyám.  

Ez azért nagyon szíven ütött, de még folytatta, amivel a már alapból bennem lévő tőrt még jobban megforgatta.

- Nincs anyám, sem testvérem. Csak ketten vagyunk apával. Tudod, az apával, aki sose hagyott cserben.

Fogalmam sincs, hogyan lehetne körülírni azt az érzést, ami akkor átjárt. Szédülni kezdtem, valószínűleg teljesen le is sápadtam, a hányinger kerülgetett, és fájt. A késes hasonlat nem írja körül teljesen, sőt, ahhoz a pillanathoz képest ez a kifejezés szó szerint véve sem okozna akkora kárt bennem, mint a szavai tették.

- Ha nincs testvéred, akkor miért is beszélgetünk? Egyáltalán miért kérsz tőlem bármit is, ha nem létezem, idióta?! – A hangot, ami kijött a torkomon, valahová a visítás és az üvöltés közé helyezném. Akaratlanul is eleredtek a könnyeim, de ő ezt már nem láthatta. Ott hagyott a folyó mellett, egyedül, sértetten és dühösen. Összetörve.

Reggel, miután átvettem az asztalokat és becipeltettem a két colossal a helyükre, megöntöztem a növényeket és kávét főztem a főnöknek, végre leülhettem egy kicsit. Az adminisztrációt átpasszoltam a fiúknak, persze csak az után, hogy megmutattam nekik, mit hogyan kell, így nekem már csak a hívásokat kellett fogadnom.

Lett egy kis időm gondolkodni, hogy mégis mihez kezdjek a bátyámmal. Vagy apámmal, mert ezek szerint elhitette Inseonggal, hogy nem érdekel minket, pedig anya, miután az ex-férje lelépett a fiával, napokat sírt át. A havi egy találkozó mit sem ért számára, hiszen nem láthatta felnőni a gyermekét. Emiatt, hiába voltam én mellette, mindig magányos volt.

- Inhee, nem vacsoráznál ma velünk? – A nevem hallatára felkaptam a fejem, és kiléptem az én kis saját világomból, amibe egy-egy elmélkedésem alatt képes vagyok nagyon mélyen belemerülni.

- De, persze, szívesen – bólintottam rá az egyébként nagyon jó ötletre.

Nem beszéltünk túl sokat egymással a nap folyamán, ők belemerültek a munkába, próbáltak minél jobb benyomást tenni a főnökre, követték mindenhová, akár valami pincsikutya, és hallottam azt is, ahogy a bíróságon a férfi mosdóban leüvölti a fejüket, hogy gyakornokként vállalta el őket, nem pedig szolgálóként, ha pedig inkább az utóbbiak lennének, akkor tud rájuk adni szobalányruhát. Jót nevettem rajtuk, amíg vártam, és mikor kiléptek az ajtón, csak egy kétrét görnyedő lányt láthattak, aki ahogy meglátta őket, ismét hatalmas hahotába kezdett.

Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy Inseong is ott lesz este. Vagyis inkább nem akartam belegondolni, még ha tudat alatt tudtam is, sőt, örültem neki. Akármennyire is megsértett, számomra továbbra is a bátyám volt, még ha ezek szerint számára én nem is létezem. Úgy gondoltam, így talán van egy kis esélye, hogy megismerjen, ha nem akar, akkor is.

Két számomra ismeretlen sráccal ült egy nagyobb asztalnál, ahol így mind a hatan elfértünk. Amint megláttak minket, felálltak, ebből láthattam, hogy ők ketten a társaságban a legmagasabb és a legalacsonyabb szerepét töltik be, és annyira nyilvánvalóan együtt voltak. Erre valahogy mindig sikerült ráéreznem, de hülye lehetett, aki nem látta kettejük között a vibráló vonzalmat.

Természetesen ismét nem tudtam befogni a lepcses számat, így az első dolog, amely kiszökött a fogam kerítésén át, a kapcsolatukkal kapcsolatos kérdés volt.

- Ti jártok, igaz? – Zavartan pillantottak egymásra, elvörösödtek, de válaszra nem méltattak. Ikrem csak a fejét fogva, hitetlenkedve röhögött maga elé, Youjin és Jihun pedig szint szoborrá merevedtek mellettem. – Most mi van? Nem kell ezen így kiakadni, tök normális dolog. Vagy azt mondjátok, ti nem tudtátok? – fordultam a két, engem körülfogó férfira.

- Nem az, hogy nem tudták, te idióta – hallottam a hangján, hogy kínjában nevetett, a szavai pedig gúnyosan szóltak, ahogy beszélni kezdett. – Tudod, ez nem olyan téma, amit egy idegennek csak úgy elmondunk, főleg nem egy étteremben. Szóval légy szíves, fogd be, ülj le, és igyál egy pohárral. Akkor talán nem fogsz ennyire idegesíteni.

- Tudod mit, Inseong? Úgy látom, nem látsz szívesen. Mi lenne, ha inkább átnéznél rajtam, mintha nem is léteznék? – utaltam az előző esti beszélgetésünkre, mire szúrós tekintetét rám emelte, egyenesen a szemembe nézve. – Látszik rajtad, hogy jó vagy az emberek semmibe vevésébe, szóval légy szíves, mutasd meg nekem a tehetséged. – Lekezelő voltam vele, legalább annyira, mint amennyire ő velem. A viselkedése szurkálódó volt, a megszólalásai mindig ellenem irányultak, így amikor pár ital után feloldódott a hangulatom, a közös vacsora átment egy heves szócsatába.

Miután a srácok hullára itták magukat, én nagyon frissen és kipihenten mentem be dolgozni másnap reggel. Mosolyogva kavargattam a kávémat, míg a másnapos Jihun és Youjin vánszorogva próbáltak eljutni az asztalukhoz.

- Kávét… Aszpirint… Bármit… - nyökögte halkan a szöszi, mire csak a kávéfőző felé intve vigyorogtam a szenvedő arcára.

- Mint korábban is mondtam, nem a cselédetek vagyok. Szolgáld ki magad, van lefőzve.

- De még csak aludni sem tudtunk – kezdett bele kínjai mesélésébe Youjin is. – Heejun és Seungjun egész éjjel nyelvtanoztak, sőt, szerintem nem csak azt csinálták, és nagyon hangosan tudnak kiabálni. – Most vagy tényleg nyelvtant tanultak, vagy ez egy olyan kódnyelv, amit én nem érthetek.

- Tudjátok mit? Nem akarom tudni – mondtam végül, pár pillanatnyi tágra nyílt szemes nézelődés után. Az asztalom lapjára támaszkodva, a papíromra le-lepillantva tájékoztattam a félhalott kollegáimat a napi beosztásról, hogy ne nulla tudással vágjanak neki a napnak. – Szóval tízig nincs semmi, az adminisztrációt intézzük, illetve ti írjátok, én meg fogadom a hívásokat. Ji Changwook csak kilenc harmincra jön, mert fontos dolga akadt, de ettől függetlenül elvárom a komoly munkát. Fél tizenegyre megyünk a bíróságra, egy gyilkossági ügy vádlottját védjük, illetve ti csak nézitek. Miután ezt letudtuk, megebédelünk a közeli pizzázóban, aztán visszajövünk ide, és mondom a délutáni programot. Világos? – emeltem fel a fejemet, csak azért, hogy megláthassam az alvó Youjint és Jihunt.

- Ébresztő, hétalvók! – kiabáltam rájuk, levágva egy-egy vastag mappát eléjük a falapra. – Ezzel legyetek kész, mire a főnök ideér, különben olyan pokollá változtatom az életeteket, hogy azt is megbánjátok, hogy óvodába jártatok!

Ez a kiabálás olyan felszabadítóan hatott rám, hogy elengedve magamat, jólesően hátradőltem a székemen. A pihenésem egészen addig tartott, amíg az első éles telefoncsörgés ki nem szakított az üres semmittevésből. Ezután már ugyanolyan elfoglalt voltam, mint eddig bármikor, és az egyetlen dolog, ami vigasztalt, az annak a tudata volt, hogy másnap már szombat, vagyis pihenés és relaxáció következett, felesleges zavaró tényezők nélkül.

A bíróságon meglepő tényként fogadott, hogy az ügyészség képviselőjének jobb kezeként a testvéremmel találhattam szemben magamat. Elbűvölő és magabiztos mosolyom láthatóan meglepte, ahogyan a mögötte lévő tartalom is. „Nem veszítek.”

Ő is elég eltökélt volt, annak ellenére, hogy itt és most nem tőlünk függött a tárgyalás kimenetele, hanem a főnökünktől. Talán éppen ezért nyílt alkalmam arra, hogy amikor éppen nem Changwook védte a vádlottat, hanem az ügyész beszélt, hogy körülnézzek a teremben, és meglássam azt a személyt, aki Inseong mellett a legnagyobb fájdalmat tudott nekem okozni, ha akarta: az édesapámat.

Igyekeztem elvonatkoztatni a ténytől, hogy ő is jelen van, és csak az ügyre koncentrálni, de végig az járt a fejemben, hogy mióta Jihunnal és Youjinnal megismerkedtem, azóta kénytelen vagyok ismét találkozni azokkal, akik látni sem akarnak. Mintha Isten, Buddha, vagy tudom is én kicsoda még jobban meg akarná nyomorítani az életemet azzal, hogy a nyakamra hozza őket.

A testvéremnek még örültem, hiszen reménykedtem abban, hogy újra tudjuk éleszteni a kapcsolatunkat, hogy ismét ugyanazokká válhatunk, akik régen voltunk, de ebbe nem tartozott bele az, hogy a szülőkkel is felvesszük a kapcsolatot. Bár én anyával sokszor beszéltem, apát nem érdekeltem, így igyekeztem úgy tenni, mintha ő sem érdekelne engem. Az előző este történtek szerint végig ellenünk hangolta az ikremet, hogy még véletlenül se alakulhasson ki bármi jó közöttünk.  

A tárgyalás viszonylag hamar lement – a szokásos időtartamhoz képest -, és majd csak a következő alkalommal fog döntés születni, így nem figyelve a főnökömre kirohantam a teremből, pontosan arra, amerre édesapám eltűnt. Még láttam, ahogy befordult a sarkon, így utána szaladtam.

- Apa! – kiáltottam neki, mire megtorpant és hátrafordult. A tekintete rideg volt, láthatóan nem akart velem kommunikálni. – Beszélhetünk? – kérdeztem óvatosan, de a tudatom mélyén már tudtam a választ, és hogy reménytelen a próbálkozásom.

- Inhee, sajnálom, de más dolgom van. Inseongot jöttem csak megnézni, hogy hogyan teljesít. Majd talán legközelebb. – Üres ígéret volt csupán, ezt szenvtelen pillantásaiból és közömbös szavaiból érezni lehetett, bennem mégis reményt keltett. Noha ellenem fordította a bátyámat, nem foglalkozott velem és anyuval, sőt, a válásuk is leginkább miatta történt, ettől függetlenül az apukám volt. Az a személy, akinek mellettem kellett volna lennie, látni, ahogy felnövök, és kislányból érett nővé cseperedek.

- Legalább a telefonszámodat megadod? Vagy kérjem el Inseongtól? – kérdeztem flegmán. Én nem akartam tettetni, hogy nem bántott meg és esett szarul, ahogy viselkedett. Amikor megemlítettem neki bátyó nevét, láthatóan rémület csillant a szemében, mintha nem akarná, hogy beszéljünk. Bár, igaz is, előző este mondta, hogy apa nem tudhatja meg, hogy beszéltünk, ezek szerint ezért. Retteg attól, hogy a testvéren kapcsolatba kerül a családja másik felével, akiket ott hagyott egyedül.

- Nem kell. Fent vagy Instagramon gondolom. Keress meg, és megadom a KakaoTalk ID-mat – vont vállat, majd már el is tűnt a szemem elől.

- Inhee! – hallottam a hátam mögül a nevemet, egy pillanattal később pedig meg is jelent előttem Jihun. – Miért beszéltél Inseong apjával?

A picsába. Hogy lehettem ilyen figyelmetlen?

- Ó, csak egy ügyről. Tudod, elég híres ügyész, én pedig egy ideig szintén ezen a pályán akartam dolgozni, csak aztán meggondoltam magam. Anyukám pedig ismerőse, mert sokszor kerültek szembe egy-egy ügy kapcsán, így én is megismerkedtem vele, és gondoltam, üdvözlöm – hadartam el egy szuszra, mire furcsán nézett rám, de nem kérdezősködött.

- Mindegy, Changwook küldött utánad, hogy szóljak, visszamegyünk az irodába – mondta, majd már indult is a kijárat irányába. Egyetlen egy bajom volt igazából a visszautazással: autóval mentünk, mert Inseong felajánlotta, hogy elvisz. A főnököm és a két újonc pedig mindenképpen hátra akart ülni, így én kerültem az anyósülésbe. „Így mégis hogy a tökömbe nem akar lebukni?”  - gondoltam.

- Képzeld, Inhee beszélt apuddal az előbb – hajolt előre középről Jihun, én pedig idegesen piszkálni kezdtem a körmöm. – Azt mondta, hogy régebben ő is ügyész akart lenni, ezért nagyon felnézett rá, és hogy a szüleitek ismerik egymást, és köszönteni akarta. Tök aranyos, nem? – Itt már legszívesebben kidobtam volna a kocsiból a szöszit, de nem tehettem. Egyrészt mert nyolc napon túl gyógyuló sérülésnek számítana, szóval megvádolhatnának miatta, másrészt pedig mégiscsak az ikertestvérem egyik legjobb barátja. A főnök, aki nagyon is tisztában volt a köztem és Inseong közötti kapcsolattal, túl későn ütötte le a kotnyeleskedőt, a „sofőrünk” már felfigyelt a mondanivalójára.

- Igen? Beszéltetek? – kérdezte kíváncsian pillantva rám, tekintetében láttam megvillanni a meglepettség, az érdeklődés és a gúny halvány szikráját.

- Igen, beszéltünk. – Nem véletlenül használtam ugyanazt a két szót, mint ő; mikor kisebbek voltunk, akkor is így adtuk a másik tudtára, hogy nem akarunk több szót fecsérelni a témára, de ő láthatóan nem vette a lapot.

- Miről? – Vagy túlságosan kíváncsi volt, vagy csak elképzelhetetlenül pofátlan.

- Hát tudod. Erről is, arról is. Megbeszéltük, hogy valamikor eljön hozzánk, beszélni anyuval. Tudod, régen elég jóban voltak – hazudtam szemrebbenés nélkül, mire teljesen beletaposott a fékbe, én pedig lefejeltem a kesztyűtartót. – A francba, finomabban nem lehetett volna? – kiáltottam rá idegesen, ő pedig csak meredt szemekkel nézett rám. A mögöttünk lévő autó dudája szakította meg a tevékenységét, így félrehúzódott.

- Szállj ki az autóból. Most – jelentette ki türelmesnek szánt hangon, de én átláttam rajta. Baromira ideges volt, legszívesebben üvöltött volna, de még visszafogta magát.

Engedelmeskedtem az inkább parancsnak nevezhetőm kérésnek, és a hátul ülők érdeklődő tekintetétől kísérve távolabb sétáltunk a kocsitól.

- Mégis mi a szart képzelsz, Inhee? Nem véletlenül nem keresett titeket az elmúlt öt évben, erre te csak úgy odamész, és belerondítasz mindenbe?! – kérdezte fojtott hangon, közel hajolva az arcomhoz, hogy láthassam a feszültségtől és az elrejtett dühtől vibráló tekintetét.

- És te mégis mit képzelsz? Két napja, hogy öt éve először találkoztunk, de kijelentetted, hogy a szemedben nem is létezem, semmibe veszel, és egyfolytában csak bántasz! Minden szavaddal tőrt szúrsz a szívembe, pedig az ikertestvérem vagy, a kurva életbe!

Kitört belőlem minden. Az elmúlt napok sérelmei, a fájdalom, minden. Láthatóan megleptem vele, de nem érdekelt. Fájjon csak neki is, legalább annyira, mint nekem.