2017. október 22., vasárnap

Pillangó a holdfényben - Harmadik fejezet

Nem szívesen fűzök most hozzá semmit, csak jó szórakozást, és ne akarjátok Inseong halálát nagyon... 
*****
Pár másodpercnyi mély lélegzetvétel után, immár kissé lenyugodva szólaltam meg újra.
 - Tudod, annyira idegesítő, hogy tulajdonképpen le se szarod a családod, akik bármikor, bármilyen helyzetben kiállnának érted. – A hangom lemondóan csengett, ahogy a szemébe nézve próbáltam minél több érzelmet átadni neki abból, ami bennem zajlott.
 - Engem legalább nem utál a fél rokonság.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, a tüdőmben mintha megrekedt volna a levegő, a gyomrom pedig ettől a pár szótól is összeszűkült. Fájdalmat okozott, amit mondott, de ehhez lassan hozzá kellett volna szoknom... De azért mégis hogy képzeli? Mintha egy kis senki lennék, akinek még annak is örülnie kéne, hogy egyáltalán hozzászólnak.
 - Megbocsáss? – kérdeztem visszafojtott hangon, és az előbb kissé lecsillapított lelkem ismételten háborgott. – Azt hiszed, hogy beszélhetsz így velem, Inseong? Mert ha igen, elárulom neked, hogy én is ugyanolyan emberből vagyok, mint te. Vannak érzéseim, meg tudsz bántani, kést tudsz szúrni a szívembe, akár egyetlen szóval. És tudod, mi ebben a legrosszabb, és mi tesz téged szörnyeteggé? Hogy meg is teszed.
Ezekkel a szavakkal hagytam ott az út közepén, elindulva a másik irányba. Nem érdekelt, hogy a cuccom az autójában van, vagy, hogy pont a másik utca felé kéne mennem, minél távolabb akartam őt tudni magamtól. Gondolkodnom kellett, hogy nekem tényleg megéri-e ennyit tennem a testvéri kapcsolatunkért, vagy csak tönkrevágom magam vele.
 - Inhee! – hallottam a nevem magam mögül, mire megfordulva Youjint láttam felém közeledni a táskámmal és a saját cuccával a kezében. – Minden rendben? – Erre a kérdésére csak egy feszült pillantás volt a válaszom, hogy ne is faggatózzon tovább. Elvettem tőle a dolgaimat, majd némán sétáltam tovább az utcában.
Félúton lehettünk körülbelül, mikor a colos mellém lépett és átkarolt.
 - Nagyon megbántott, igaz? – szólalt meg halkan. Túl mélyen élt bennem még a sérelem ahhoz, hogy nyíltan beszélni tudjak róla, így csak bólintottam, miközben a szemeimet ellepték a könnyek. Felfelé pislogtam, hogy ne buggyanjanak ki, de nem jártam túl sok sikerrel.  – Nem tudom ugyan, milyen kapcsolat van köztetek, ha nem vagytok testvérek, de azt látom, hogy mély sebeket tud okozni neked, és meg is teszi. Beszéljek vele? – fordított maga felé a vállaimnál fogva, mire még jobban elkezdtem sírni. Szinte reflex volt, ahogy a vállának dőltem, és úgy folytattam a hüppögést, közben válaszként megrázva a fejem.
 - Ikrek vagyunk – vallottam be kis idő után, mikor már eléggé lecsillapodtam, hogy biztosan, akadozás nélkül beszéljek. – Négy évesek voltunk, amikor a szüleink elváltak, és ezzel minket is elválasztottak. Én anyához kerültem, ő apához, és havonta egyszer találkoztunk, aztán amikor nagykorúak lettünk, csak ha összefutottunk valahol. Aztán el tudod képzelni, milyen meglepő volt, hogy aznap este, amikor veletek találkoztunk, felhívott telefonon, és mondta, hogy nem akarja, hogy megtudjátok, hogy a testvére vagyok.
Fogalmam sem volt, miért nyíltam meg neki ilyen gyorsan, talán a kedves gesztusai, talán a kisugárzása miatt, de nagyon jól esett. Youjin nagyon jó hallgatóság volt, és tulajdonképpen nagyon megkönnyebbültem, mikor végre kiönthettem neki a lelkem.
 - Kérlek, ne mondd el a többieknek ezt. Inseong nem szeretné, ha tudnátok, nekem pedig nem lett volna jogom elmesélni neked az élettörténetünket… Sajnálom, hogy mindezt rád zúdítottam, és – kezdtem el hadarni, de csak aranyosan nevetve félbeszakított.
 - Inhee, nyugi. Nem mondom el senkinek. Örülök, hogy megbízol bennem annyira, hogy beavattál, és nem fogok visszaélni ezzel a bizalommal – nyugtatott meg, majd ismét átkarolta a vállam, és így tettük meg azt a maradék pár métert az irodáig. Eddigre már valamelyest a könnyeim is felszáradtak, és az arcom pirossága is alábbhagyott, így szinte alig látszódott valami a kétségbeesett kirohanásomból, mikor beléptünk az ajtón. A fogadóban ott ült a bátyám Jihunnal és Changwookkal az oldalán.
 - Megjöttünk – szólaltunk meg szinte egyszerre, mire egymásra nézve elnevettük magunkat. A testvérem ugyan nagyon furcsán nézett rám, Youjin nyakamban lévő kezére és mosolygós ábrázatomra, de valahogy nem tudott érdekelni. Végre, napok óta először igazán jól éreztem magam valakinek a közelében, és ez sokat dobott a hangulatomon.
 - Inhee, beszélhetnénk? – Furcsa módon ez a kérdés nem attól a személytől érkezett, akitől számítottam volna rá. A szöszi komolyan pillantott le rám, miközben felállt a székről, majd kisétálva a teremből várta, hogy kövessem.
Egészen a főnök irodájáig ment, ahol be is zárta magunk után az ajtót.
Őszintén szólva fogalmam sem volt, mit akarhat. Rövid ismeretségünk alatt egyszer sem akart velem négyszemközt lenni, bár ami késik, nem múlik ugyebár.
 - Nézd, fogalmam sincs, milyen kapcsolatban álltok Inseonggal, de… - dőlt neki az íróasztalnak lezseren, összefonva karjait a mellkasa előtt, és folytatta volna tovább, de félbeszakítottam.
 - Komolyan, ma már te vagy a második, aki ugyanezzel jön. Nincs közöttünk semmilyen kapcsolat, azon kívül, amit korábban már elmondtam – tartottam magam a történethez, amit az ügyészségen meséltem neki. – Ami pedig a nemrég történteket illeti, nem történt semmi különös, csak ha egy rossz pillanatomban kapnak el, könnyen megbántódok – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Nem kell aggódnod.
 - Ezek szerint eljössz velünk holnap Inseong apukájának szülinapi meglepetés partijára? Arra gondoltam, hogy mivel felnéztél rá, és ismered is anyud révén, nem lenne belőle baj, ha te is ott lennél.
Egy pillanatra szinte kétségbeestem, hogy egy egész estét a „családom” azon részével kell töltenem, amelyik elméletileg utál. Azonban, talán pont emiatt, előbújt belőlem az az énem, amelyik szívesen tréfál meg másokat, így a tőlem telhető legörömtelibb mosollyal feleltem.
 - Persze, hogy eljövök! – feleltem teli szájjal vigyorogva, de természetesen ő nem érthette a szórakozásom tárgyát.  Már előre élveztem, hogy meglepetésvendégként beállítok apám partijára. – De kérlek, Inseongnak ne mondd el, rendben? Legyen mindenkinek meglepetés!
Még megvártam, amíg bólintott, majd immár teljesen jókedvűen visszamentem a többiekhez. Az agyamban egymást pörgették a gondolatok és a tervek, hogy mégis hogyan állítsak be a családomhoz.
Természetesen egyáltalán nem állt szándékomban elrontani a bulit. Az elsődleges célom ugyanis az volt, hogy mind a bátyámnak, mind apámnak megmutassam, hogy közülünk nem én vagyok a rosszfiú. Nem mintha ehhez egyébként túl sok reményt fűzhettem volna, elvégre, még ha nem is ismertem a másik szülőmet túlzottan, azt azért tudtam, hogy mennyire önfejű és makacs tud lenni. Szóval, ha a fejébe vette, hogy én vagyok a gonosz, nem valószínű, hogy változtatni tudok ezen, de azért szerettem volna megpróbálni.
 - Minden oké, Inhee? – állt meg mellettem Youjin, a vállamra téve a kezét.
 - Persze, miért ne lenne? – villantottam rá egy őszinte mosolyt, mire ő is megnyugodott, és viszonozta. A továbbiakban beszélgetés helyett csendben figyeltük Inseong és Changwook beszélgetését. Láthatóan a főnököm nem szimpatizált túlzottan apánk munkásságával, elvégre több pert vesztett el vele szemben, mint amennyit megnyert.
 - Remélem, te nem édesapád útját követed, ami az ügyészi munkádat illeti. Sosem kedveltem, ahogy az ügyeket kezelte, az ő makacs, önfejű módján. Képtelen volt elismerni, ha valaki ártatlan volt, és olyan is előfordult, hogy valakit csak azért küldött rács mögé, mert a főügyész ezt kérte tőle – mesélte, mert azt hitte, ezzel meggyőzheti a bátyámat. Persze, nem tudhatta, hogy ugyanolyan kemény fából faragták őt is, mint a szülőnket.
 - És az baj? – kérdezett vissza szemtelenül. – Nem mintha számítana, hogy egyel több, vagy kevesebb ember ül börtönben. Minél több embert csuknak le, az ügyészségnek annál kevesebb a munkája, és…
 - Mondd csak, te hallod magad? – szakítottam félbe dühösen. Ez az a világnézet, amit ki nem állhatok. Jó, hogy nem sérti meg az emberi jogokat! – Ártatlan emberekről beszélünk, akiket így tönkretesz, a családjukkal együtt, mert valaki másnak ez nem tetszik. Akkor, ha ezt nézzük, miben jobb, mint azok, akiket lecsuk? Arról nem is beszélve, hogy ez korrupciónak számít, amit a törvény büntetne, ha egyáltalán foglalkoznának vele – oktattam ki őt, bár abban nem reménykedtem, hogy csak emiatt megváltozik a nézete. A szemébe nézve láttam, hogy már csak azért sem hajlandó velem egyetérteni, még ha igazam is van.
 - Muszáj ilyen lekezelőnek lenni, csak mert ellentétes véleményen vagyunk, Inhee? – állt fel a kanapéról az ikrem, így több mint egy fejjel fölém magasodva. – Tudod, nem lehetsz túl eszes, ha azt hiszed, egy világmegváltó monológtól majd megváltozik az emberek látásmódja, és hogy ha békéről papolsz nem lesz majd háború. Az emberek vérre szomjaznak, perekre, korrupcióra és bonyodalmakra, még ha ezt te képtelen is vagy elfogadni – közölte a tényeket ridegen, én pedig leforrázva éreztem magam a szavaitól.  Döbbenten meredtem rá, míg ő folytatta tovább a mondandóját. – Hirdethetsz bármit, mehetsz szembe az árral, de akkor gyűlölni fognak és kirekesztenek. A legjobb, amit tehetsz, ha beleolvadsz a tömegbe és mész mások után.
 - Inseong… - Alig hallottam a mellettem felcsendülő srác hangját, akit legalább annyira sokkolhatott bátyám beszéde, mint engem. – Sosem gondoltam volna, hogy te ilyennek látod a világot. Tudod, kicsit sajnállak is emiatt, hogy nincs semmi pozitív az életszemléletedben.
 - Ó, bőven vannak benne jó dolgok is. Csak idegesítenek az olyan kis fruskák, akik azt hiszik, pár szóval megoldhatják a problémákat. És ahogy eddig Inheet látom, pont egy ilyen beképzelt liba.
Lehajtott fejjel vártam a továbbiakat, szavaitól felidéződtek bennem a középiskolai emlékeim, amikor pontosan ugyanezekkel a szavakkal aláztak meg az osztálytársaim előtt. Észre sem vettem, mikor eredtek el a könnyeim, legszívesebben ordibáltam volna, de tudtam, hogy ebből most nem tudnék győztesen kijönni, így inkább tűrtem.
 - Ez sok volt. – Éreztem, ahogy Youjin a vállamat átkarolva próbált megnyugtatni, valahol a tudatom szélén még azt is érzékeltem, hogy Jihun is a vállamra teszi a kezét, és hogy mellettem állnak, annak ellenére, hogy a testvérem az, aki a legjobb barátjuk. – Talán nem ártana bocsánatot kérded, nem gondolod?
 - Hagyd csak, hozzászoktam, hogy öntelt, újgazdag köcsögök próbálják romba dönteni az önbizalmamat és az életemet. Inseong csak „beállt a sorba”, hiszen ezzel jár a legjobban – jegyeztem meg gunyorosan, de többször is megremegett a hangom közben. – Öld csak meg az egyéniségedet, ha szeretnéd, legyél egy birka, aki arra megy, mint a többiek. Legyél csak az elnyomó, én meg majd jól seggbe billentelek innét alulról, úgy talán észhez térsz – néztem fel rá, egyenesen a döbbent szemeibe. Letöröltem az arcomról a sós cseppeket, amelyek ismét eláztatták a bőrömet, a végére pedig egy angyali mosolyt is sikerült kipréselnem magamból.

Nem tudnám pontosan meghatározni az érzést, ami akkor hatalmába kerített. Benne volt a büszkeség, amiért meg tudtam lepni, a fájdalom, mert megbántott a kijelentéseivel, és a reménytelenség, mert valahol legbelül úgy gondoltam, soha többé nem leszünk ugyanazok, akik régen voltunk. Ikrek, akik között ott van az a különleges kapcsolat, akik egymás szemébe nézve kitalálják a másik gondolatát, akik megérzik egymás érzéseit… Ez mind elveszett, talán már az elszakításunkkor, talán akkor, mikor nem volt kötelező többé rendszeresen találkoznunk.
 - Azt hiszem, jobb lenne mennem – fordult az ajtó felé, majd bármiféle köszönés nélkül kisétált az irodából.
 - Minden oké? – állt fel Changwook is, aki a kis vitánkat csak külső szemlélőként figyelte, majd mellém lépve a karomra tette a kezét. Hisztérikusan felnevettem, ugyanis így, hogy három férfi vett körbe, ráadásul igencsak közelről, baromi kínosan éreztem magam.
 - Inkább meg sem számolom, ez ma hányadik alkalom, hogy megkérdezitek tőlem, jól vagyok-e. Nem fogok összeomlani egy kis csicska pampogásától, ne aggódjatok – nevettem rájuk, majd leráztam magamról mindannyiuk érintését, és a kis konyhánkba mentem, hogy főzzek egy kávét. Még azon is gondolkoznom kellett, hogy mit vigyek ajándékba édesapámnak, és mikor utólag belegondoltam, rájöttem, hogy a parti így csak még érdekesebb lesz. Annyira kíváncsi lettem volna rá, Jihun hogyan reagálna, ha megtudná, hogy testvérek vagyunk, ráadásul ikrek, bár több mint valószínű, hogy a veszekedéseink után már rájött.
 - Nekem is csinálnál egy kávét?
 - Nekem is, légyszi! – hallottam meg kintről a kiáltásokat, mire mélyet sóhajtottam, és örömtelien elmosolyodtam. Igen, ez az a hely, ahová ténylegesen tartozom, és ahol úgy érzem, családom van, akiket semmire sem cserélnék el. Akármennyire is tűnhet furcsának, hogy Jihunt és Youjint pár nap alatt ennyire közel érzem magamhoz, számomra sosem volt nehéz megkedvelni, sőt, megszeretni embereket.
 - Csinálj magadnak, szöszke! Mondtam, hogy nem a cseléded vagyok – öltöttem rá nyelvet, miközben letettem a főnök elé az ő csészéjét és helyet foglaltam mellette a kanapén.
- Neki bezzeg csináltál! – kiáltott fel felháborodottan, de csak elnevettem magam.
 - Mert tőle kapom a fizetésem, tudod… - magyaráztam úgy, mintha egy ötévesnek tettem volna, mire a grimasz az arcán még élesebben mutatta az utálatot irányomba.
 - Örülök, hogy – kezdett volna bele Youjin, de nagyon hamar leintettem.
 - Hálás vagyok, hogy ma amolyan lelki szemetesként funkcionáltál, tényleg, és sajnálom, hogy ennyire rád akaszkodtam, de nem kell ezt csinálnod – kortyoltam bele a fekete nedűbe. Teljesen komolyan gondoltam a szavaimat, hiszen az egy dolog, hogy én közel engedtem őket magamhoz, ez nem biztos, hogy fordítva is így van. Szerettem volna, persze, de még mindig élénken élt bennem az első találkozásunk, ami eléggé kínos volt, és szerintem egyáltalán nem tettem rájuk jó benyomást. – Jut is eszembe… Megengednétek nekem, hogy fotókat csináljak rólatok? Nem tenném fel az internetre, csak a fotóalbumomba. Annyira gyönyörű arcotok van, hogy a művészi vénám szinte kiált a gépemért, és…
 - És engem meg sem kérdezel? – kiáltott fel játékosan Changwook, mire szúrósan rápillantottam.
 - Nem mintha nem próbáltam volna már ezerszer kikönyörögni pár fotót, ugyebár, főnök? – kérdeztem élesen, majd visszafordultam a kérdezettek felé. – Szóval?
 - Én benne vagyok – ajánlkozott fel először a szöszi, furcsa mosollyal az arcán.  – De csak ha aktfotó lesz.
 - Ha vállalod, én vállalom – vontam vállat lezseren. – Youjin? – fordultam vissza az idősebb felé, de ő szóban nem válaszolt, csak kedvesen bólintott. – Köszönöm – vidultam fel még jobban. – Akkor munkára fel! Még egy csomó papírmunka vár ránk.

2 megjegyzés:

  1. Végre el tudtam olvasni az előző, meg az új részt is, heh. Inseong világnézete az, amitől én is a falon vagyok, egyszerűen úgy tud irritálni az ilyen gondolkozás, mint annak a rendje-módja.
    Az apa-forma alakot (én ezt nem nevezném apának), már most tiszta szívből gyűlölöm és megfojtanám egy kanál vízben. (Jó, ez erős volt, de na xD)
    YouJin meg JiHun meg nagyon arik TT ♥
    Eddig nagyon-nagyon imádom, csak így tovább♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is nagyon utálom ezt a világnézetet, számomra nagyon azt sugallja, hogy "szarj le mindent, mert úgysem tudsz változtatni". Az apjukról még én sem döntöttem el, hogy kedvelem-e vagy sem, annak ellenére, hogy bennem már megvan az egész történet ><
      Igyekszem a folytatással, köszönöm szépen, hogy írtál! ^_^

      Törlés

Tinkerbells

Kiemelt bejegyzés

Pillangó a foldfényben - Hetedik fejezet

Szervusztok drága olvasóim - már ha vannak még ilyenek két hónap kihagyás után. Ismét hoztam nektek egy pillangót, és igyekszem majd kicsit...

Népszerű bejegyzések