Pillangó a holdfényben - Első fejezet

Sziasztok! Nem tudom, mennyire emlékeztek a Back Again alatti nyílt utalásaimra, hogy egy nagyobb projekttel készülök, talán semennyire, sőt, lehet, hogy csak most találtál a blogomra. Ez most mindegy is, ugyanis megérkeztem az első fejezettel. Nem írok hozzá litániát, csak annyit még, hogy jó szórakozást, és a kommenteknek különösen tudok örülni! 

*****

 Ha azt kérdeznék, mikor kezdődött, habozás nélkül azt a teliholdas éjszakát mondanám, amikor a Han folyóhoz mentem fotózni. Valamikor hajnalban lehetett talán, mikor megláttam egy igencsak levertnek tűnő férfit az egyik padon. Belső, a szívem mélyéről érkező késztetést éreztem, hogy lefényképezzem. Olyannak tűnt, mint egy megbántott angyal, a művész énem pedig meg volt róla győződve, hogy ezt meg kell örökíteni. Közelebb osontam, olyan halkan, ahogy csak tudtam, éppen csak annyira, hogy a lencsén keresztül élesen ki lehessen venni az arcát.

Igazság szerint az a bizonyos személy olyannyira magára vonta a figyelmem, hogy sehova máshova nem figyeltem, csak rá. Pont ezért történhetett meg az is, hogy valaki kivette a kezemből a gépemet.

 - Hé! – kiáltottam fel felháborodottan, miközben hátrafordultam, de arra nem számítottam, hogy a tolvaj vagy egy fejjel magasabb nálam. Ő is ugyanolyan szoborszerű szépség volt, mint a padon ülő, a hím egyedek mintapéldányai, a koreai férfiideál megtestesítői.

 - Hé? – kérdezett vissza, direkt elnyújtva a szótagot. – Ugye tudod, hogy ezzel megsérted a jogait, és feljelenthetnek?

 - Amíg nem élek vissza a képekkel, és nem osztom meg sehol, addig nem kerülök bajba, zsenikém – vágtam az arcába. Nem egy hasonló ügy volt már az irodában, így tapasztalatom az bőven volt ezt a témát illetően. – A fotók saját használatra készülnek, szóval légy szíves, add vissza a gépemet – kértem tisztelettudóan a fölém magasodó szöszitől.

 - Tudod, ez a „zsenikém” megszólítás elég lealacsonyító, pedig egészen tanult embernek tűnsz – jegyezte meg gunyorosan, mire csak flegmán megvontam a vállam.

 - Mégis milyen tiszteletet kéne adnom valakinek, aki láthatóan nálam fiatalabb, ráadásul kivette a kezemből a fényképezőm?

Nem válaszolt, csak törölte a képeket, amiket a padon ülő srácról készítettem, majd a kezembe nyomta a masinát. Hátat fordítva nekem indult arrafelé, vélhetőleg azért, hogy csatlakozzon hozzá.

 - Bemutatkozni nem illene a noonádnak? – kiáltottam utána, mire az angyalszerű lény megrezzent, és felénk fordult.

- Jihun, mégis mi a fenét keresel itt? Nem azt mondtam, hogy egyedül akarok maradni? - förmedt rá dühösen a szöszire, mire még is megijedtem. Indulatos angyal?

De legalább a tolvaj nevét megtudtam, akire így már ketten voltunk mérgesek.

 - Ne kapd fel a vizet, hyung, csak a többiek aggódtak érted, szóval megkértek, hogy jöjjek utánad – mentegetőzött, nekem meg egyre inkább kezdett az az érzésem lenni, hogy nem kéne itt lennem, vagy legalábbis ezt a beszélgetést hallgatnom, főleg úgy, hogy a barna hajú egyre közelebb ért. – Meg egyébként is, megakadályoztam, hogy képek kerüljenek ki a nagyvilágba rólad, szóval akár meg is köszönhetnéd, hogy itt vagyok.

Itt volt az a pillanat, ahol szégyentől pirosló arccal próbáltam meg elslisszolni a közelükből, de Jihun a kapucnimnál fogva visszarántott. Lehajtott fejjel várakoztam az ítéletre, nem akartam felnézni erre a két, közel két méter magas srácra. Én szó szerint eltörpültem mellettük az alig százhatvan centimmel, így még inkább zavarban voltam.

 - Nem mintha bármire is fel akartam volna használni azokat a képeket – motyogtam halkan, mire immár az idősebb tekintetét is magamon érezhettem. – Komolyan, az ember nem fotózhat hobbiból? – fakadtam ki hirtelen.

Valamiért mindig is jellemzőek voltak rám a hirtelen hangulatváltások, hogy egyik pillanatról a másikra dühös lettem, vagy, hogy ambivalens érzések lettek úrrá rajtam. Ezen még a pszichológus sem tudott sokat segíteni, pedig édesanyám egyfolytában oda járatott, mikor fiatalabb voltam. Attól tartott, hogy nem tudok majd leérettségizni, majd diplomát szerezni és munkát találni, erre tessék: egy ügyvéd mellett vagyok asszisztens, és levelezőn végzem a jogi egyetemet.

 - Miért csináltad? – kérdezte elképesztően mély hangon az angyalka, mire, mintha megbabonáztak volna, szinte azonnal válaszoltam is.

 - Volt egy gyönyörű modellem, egy fantasztikus beállításom, és még a Hold is tökéletesen odasütött, akkor miért ne? – feleltem kérdéssel a kérdésre. Felvont szemöldökkel nézett rám, mintha nem értette volna, amit mondtam.

 - A magyarázatod már ott sántít, hogy gyönyörűnek neveztél, de ettől elvonatkoztatva, igazán megkérdezhettél volna.

 - Ja, hogy aztán elküldj melegebb éghajlatra, igaz? Meg aztán hogyan kérdeztem volna meg? „Szia, ne haragudj, a nevedet sem tudom, de csinálhatnék rólad pár képet?” – A hangom gunyorosan csengett, ahogy a feltételezett beszélgetés kezdetét játszottam le.

 - Youjin. A nevem Kim Youjin – mutatkozott be tisztelettudóan, mire a hirtelen váltástól zavarba jöttem.

 - Öhm… Jeong Inhee. Örvendek a találkozásnak – hajoltam meg én is.

 - Hé, hyung, ez nem fair! Őt arra bátorítod, hogy menjen oda, amikor egyedül akarsz lenni, engem meg elzavarsz! – háborodott fel Jihun, mire szúrós pillantást vetettem rá.

 - Te egyáltalán bemutatkoztál? – kérdezte meg szemrehányóan az új ismerősöm, a szöszi pedig inkább elfordult, mintsem hogy megtegye.

 - Hagyd csak, Youjin. Ha gyerekesen akar viselkedni, tegye csak – villantottam rá kedves mosolyt.

 - Egyébként is, honnét tudod, hogy idősebb vagy nálam? – kérdezte szemtelenül felém villantva egy felsőbbrendű vigyorát.

 - Csak a nálam fiatalabbak irritálnak ennyire, mint te – feleltem ugyanúgy, mint ő, az arckifejezésének is tökéletes tükörképét mutattam. – Egyébként, ha a születési dátumomra is kíváncsi vagy, az 1994. július 1.

Úgy láttam, meglepte őket, hiszen kerekre tágult szemekkel bámultak egymásra.

 - Inseongnak is…

 - …ekkor van, nem? – A név hatására megdermedtem. „A picsába, a picsába, a picsába! Ilyen nincs, ugye? Könyörgöm, csak ne róla beszéljenek!” – futottak át az agyamon a gondolatok.

Igen, Jeong Inseong az ikertestvérem. Elég bonyolult a családi életünk, hiszen míg őt édesapánk, engem édesanyánk nevelt fel, miután négyéves korunkban elváltak. Amíg tizenkilenc évesek nem lettünk, tökéletesen meg voltunk elégedve a havi egy együtt töltött hétvégével, a nagykorúságunk után pedig nem kötelezhettek erre minket, így még ritkábban találkoztunk.

 - Oh shit – sápadtam le erősen, és a már megszokásommá vált angol káromkodással fejeztem ki a helyzet kellemetlenségét. – Azt hiszem, nekem mennem kéne. Örültem a találkozásnak, srácok – köszöntem el, csak hogy minél gyorsabban leléphessek. A kardigánom cipzárját lehúztam, így amikor Jihun megint vissza akart volna tartani vele, egyszerűen csak kibújtam belőle, és elfutottam.

Ki nem állhatom a véletlen egybeeséseket, mert nem lehet rájuk számítani. Egyszerűen csak ott teremnek, tönkretéve egy kellemes pillanatot, egy boldog estét, egy szép napot, vagy akár egy teljes életet. Nem tudok ellenük tenni semmit, csak tehetetlenül hánykolódom a következményeiben. Annak az estének a hozománya pedig egy kedves telefonhívás volt a drágalátos ikertestvéremtől.

 - Szia, húgi. Hogy vagy? – szólt bele a vonalba, de a válaszomat meg sem várva folytatta. – Hallottam, hogy találkoztál Jihunékkal. Azt mondtam nekik, hogy fogalmam sincs, ki vagy, és kérlek, ha esetleg megint találkoznátok, te is tartsd magad ehhez – hadarta el gyorsan, mire elképedtem. Eddig is tudtam, hogy nem kedvel túlzottan, de hogy még le is tagad? Ez azért több a soknál.

 - Szia, bátyó, én jól vagyok, csak hogy a felettébb udvarias kérdésedre válaszolni tudjak – mondtam gúnyosan, csak hogy ebből is érezhesse, mennyire a lelkembe gázolt.  – Nem véletlenül nem mondtam a pajtikáidnak semmit, amikor felmerült a neved, de nem kell aggódnod, én sem akarom, hogy kiderüljön a kettőnk kapcsolata. Ki tudja, a végén még találkoznod kéne a testvéreddel, mekkora katasztrófa lenne, igaz? Biztos belehalnál. – A végét már csak morogtam.

Kettőnk közül mindig is én voltam a ragaszkodóbb, aki örült annak, hogy valójában nem egyke, sőt, ikre van. Így én voltam leginkább megbántva akkor is, amikor megszakította velem a kapcsolatot, majdnem teljesen. A szülinapunkon felköszöntjük egymást, néha dobunk egy „boldog karácsonyt” vagy „boldog Újévet” üzenetet a másiknak, és ennyiben ki is merül a kapcsolatunk. Ugyan az évek alatt már hozzászoktam, de ettől függetlenül éreztem egyre inkább elhalványulni azt a tipikus, ikertestvérek közötti kapcsot, ami az elején még talán nálunk is megvolt. Az első négy évünkben, amikor még nem lettünk különválasztva és egymás ellen hangolva.

 - Ne kezdjük megint, Inhee – sóhajtott mélyet, szinte magam előtt láttam, ahogy élesen beszívja a levegőt, majd kifújja. – Pontosan tudod, milyen apa. Nem szereti, ha találkozgatunk, vagy ha egyáltalán beszélünk, és nekem egyelőre ő fizeti az egyetemi tanulmányaimat… - Ismét a gyenge kifogások. Miért nem tudja csak a szemembe mondani, ha nem kedvel?

 - Igen, persze… Figyelj, nekem most mennem kell, holnap dolgozom, szóval korán kelek. Szia, jóéjt! – köszöntem el, hogy minél hamarabb letudhassam a felesleges köröket.

Ezek után fáradtan, leamortizáltan és rosszkedvűen bújtam be az ágyamba, hogy az álmok világa végre megnyugtatóan hathasson rám.

Reggel kimerülten ébredtem, ráadásul jóval azelőtt, hogy az ébresztő egyáltalán megszólalt volna. Azt láttam a legjobb döntésnek, ha veszek egy zuhanyt, és csak utána költöm el az egyébként nem túl bőséges reggelimet.

Nem szokásom reggel sokat enni, többnyire csak egy lekváros pirítóst egy bögre teával, ugyanis kelés után nem túl befogadóképes a gyomrom.

A szokásos rutinom elvégezte után pedig már indultam is az irodába, ugyanis nekem mindennel készen kellett lennem, mire a főnök beér: az aznapi időbeosztást az asztalára tenni, az időpontot kérők hívásait fogadni, valamint a fizetséget beszedni és számlát kiállítani róla… Sok-sok olyan dolog, amit remélhetőleg, miután hivatalosan is ügyvéd lettem, nem nekem kell csinálni.

 - Jó reggelt! – hallottam meg Ji Changwook ügyvéd úr hangját, majd rögtön ez után az ajtó csapódását.

 - Önnek is kellemes reggelt! – köszöntöttem meghajolva felé, mikor belépett a helyiségbe, majd vissza is fordultam a dolgomhoz. Éppen a növényeket öntöztem, Gyeongbokgungot és Hant – igen, a kaktusz egy palota, az orchidea pedig egy folyó után lett elnevezve. Mikor ide kerültem, már így volt, szóval inkább nem kérdeztem rá erre a mániájára.

Szerintem láthatta rajtam, hogy mind érzelmileg, mind fizikailag a padlón vagyok, ugyanis hozott nekem egy kávét, az ismeretségünk alatt talán először és utoljára.

 - Ez nem azért van, mintha annyira nagyon kedvelnélek – magyarázkodott, amint letette az asztalra a világosbarna bögrémet. Zsebre tett kézzel nézett mindenhová, csak rám nem. – Csak azért csináltam, hogy ne legyen a mai napi munkád értékelhetetlen. – Torokköszörülése mosolyt csalt az arcomra, majd egy halk „köszönöm” kíséretében kezembe vettem a forró italt.

Ezek után a mai nap a szokásos mederben folyt. Kliensek jöttek-mentek, telefonálgattam ide-oda, szóval minden a rendjén volt. Egészen délután négy óráig, amikor is a munkaidőm lejárt. Volna.

Az ajtó feletti csengő megszólalása vetett véget a nyugodt pihenéssel töltött utolsó pár percemnek, amit a légkondicionált helyiségben töltöttem.

 - Üdvözlöm – köszöntöttem illendően a belépő személyeket, anélkül, hogy rájuk néztem volna.

 - Ó, Inhee… - hallottam meg az ismerős hangot, ami a nevemet mondja, mire úgy felkaptam a fejem, a három langaléta férfira.

 - Youjin, Jihun… Önben kit tisztelhetek? – fordultam a harmadik, szintén baromi magas egyén felé, úgy téve, mintha nem ismerném. Pedig nagyon is tudtam, ki ő.

 - Jeong Inseong. Örvendek a találkozásnak…

 - Jeong Inhee – fejeztem be a mondatát, mikor magát megjátszva feltűnően félbehagyta.  – Én is örvendek, Inseong.

Nehezemre esett a kényszeredett vigyor, amit feléjük mutattam, főleg, hogy ikerbátyám szúrós szeme minden egyes mozdulatomat figyelemmel kísérte, mintha attól tartana, elárulom őt. Fájt ez a bizalmatlanság, ahogy az is, hogy nem ölelhettem meg, mint azt általában hagyni szokta, amikor összefutunk. Ez az egyetlen olyan fizikai kontaktus, amit hajlandó velem szemben megengedni, de ő maga akkor sem ér hozzám, csak elvisel. Mintha csak egy eltűrt háziállat lennék, akit sosem akart, de nincs szíve kidobni.

 - Miben segíthetek? – kérdeztem kedvességet színlelve, mikor is kilépett a külön berendezett iroda ajtaján a főnököm.

 - Á, Inhee, látom, már megismerkedtetek. Ők itt Kim Youjin és Kim Jihun, a te feladatod lesz a betanításuk. Holnap kezdenek, a reggel folyamán érkeznek meg az asztalok és a székek. Remélem, jól kijöttök majd.

Ha azt a reggeli kávét ennek a napnak a kompenzálásaként kaptam, akkor nagyon jól tette, ugyanis legszívesebben nekiugrottam volna Changwooknak. Sőt, a fejét vettem volna az ellenem elkövetett merénylete miatt, de nem tehettem. Az az egy dolog vígasztalt, ami egyszerre volt borzalom és abban a pillanatban minden örömöm forrása, hogy ezentúl talán többet láthattam a bátyámat.

 - Igen, megismerkedtünk, sőt, igazából már egyszer találkoztunk – feleltem kedvesen, de láttam rajta, hogy kihallotta a hangomból az élt, ugyanis szemei a szemüvege mögött figyelmeztetően megcsillantak. Én persze kisangyal módjára teával kínáltam a vendégeinket, de azt előre leszögeztem, hogy nem a cselédjük vagyok, sőt, másnaptól a poklok poklát fogják átélni.

 - Tudtátok, hogy egy napon születtetek? A nevetek is hasonló, ez nagyon furcsa, nem igaz? – kezdeményezett beszélgetést Jihun, mire megdermedtem, és szinte láttam magam előtt, hogy Inseong ugyanígy tesz. – Nem vagytok véletlenül ikrek?

Villámgyors pillantást váltottunk, majd hitetlenkedve felkuncogtam. Úgy tűnt, nekem jobb a reakcióidőm, így inkább én válaszoltam.

 - Komolyan? Érdekes. Véletlen egybeesés lehet. Mégis hány ember mászkálhat még a mieinkhez hasonló nevekkel Koreában? – kérdeztem vissza, csak hogy rácáfoljak a szavaira.

 - Igazad lehet… De ez akkor is érdekes, nem? Talán elválasztottak titeket, amikor megszülettetek. Hiszen még hasonlítotok is egymásra! – mutatott rá a nyilvánvaló tényekre, mire ezúttal a bátyám nevette el magát.

 - Jihun, ezt te sem gondolhatod komolyan. Ha ő lenne a testvérem, tuti, hogy kifutnék a világból. Meg aztán nézz rá: egyáltalán nem is szép. Kizárt még az is, hogy rokonom. – A szavaival a lelkembe gázolt ugyan, de a tökéletesen idegen szerepét magamon tartva ugyanilyen éles szavakkal reagáltam.

 - Igen. Most képzeld el, ha egy szülőktől származnánk, akkor nem lenne ilyen ízlésficamos – villantottam egy kedvesen gyilkos mosolyt a tesóm felé, de láthatóan nem érintette mélyen. A szócsatát mindenesetre én nyertem, ugyanis nem reagált rá semmit, a srácok mondhatni csendben elfogyasztották a csészéjük tartalmát, miközben végighallgatták a főnököt a feladataik mibenlétéről, majd távoztak, és végre én is mehettem, amerre láttam. Ami esetemben egy szót jelentett: haza.