Nem is telt el sok idő az Epilógus óta, én meg már megint itt vagyok, bár ezúttal csak rövidkével jöttem. Igaz, hogy yaoi, de ettől függetlenül, remélem, tetszeni fog. Egyébként, mostantól - amellett, hogy ide fog felkerülni a Butterfly in Moonlight - a blog a KNK-s írásaim gyűjtőhelye lesz. Yaoi és heteró ficik egyaránt megtalálhatóak lesznek itt, egypercesek, folytatásos történetek formájában. De ennyit rólam, jó olvasást!
*****
Az egyetlen dolog, amit tehettem, az az, hogy
hagytam elmenni. Tudtam, hogy hiába harcolnék érte – nem vagyok elég jó neki.
Ezt világosan a tudtomra adta, még ha nem is ezekkel a szavakkal.
Számomra ez volt az első meleg kapcsolatom, és
sokkal, sőt, ezerszer jobban megkedveltem őt ez alatt az egy hónap alatt, mint
bárki mást valaha. Olyan fontossá nőtte ki magát a szívemben, hogy még magam
sem vettem észre, és ő lett a mindenem. Pontosan ezért fájt annyira, amikor azt
mondta vége. Akkor sem mondtam semmit neki, azon kívül, hogy nem szeretném, ha
ez a csapat kárára menne, így tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna.
Szenvedtem belül, de nem tehettem mást. Mellette akartam lenni, még ha csak barátként
is.
Inseong, Seungjun és Jihun természetesen
észrevették, hogy valami nem stimmel, de akkor már késő volt. Nem tudtunk mit
kezdeni a kínos szituációkkal, amikor kettesben maradtunk, sokkal inkább
viselkedtünk úgy egymással, mint az idegenek, noha már évek óta ismertük
egymást.
Egészen addig a bizonyos pillanatig, amikor az
éjszaka közepén belépett a szobámba. Tipikusan az a személy vagyok, aki minden
apró zajra felébred, így már az ajtó nyílása felvert álmomból. Nem volt
szükséges forgolódnom ahhoz, hogy lássam, ki jött be a hálóba. Nem mutattam
jelét az ébrenlétemnek, csak feküdtem ott, félig lehunyt pillákkal, és
próbáltam egyenletesen venni a levegőt, hogy ne vegyen észre semmit.
- Tudod… -
szólalt meg halknak, de érthetően. – Azt vártam volna, hogy majd harcolsz
értem. Értünk. Hogy te majd átlátsz
az olcsó színjátékon, és majd a szemembe mondod, hogy hülye vagyok, és hogy
mégis hogy képzeltem, hogy elhagyhatlak. Te vagy az idősebb, neked kéne
gondolkodnod. És tudod mit? Eszeveszettül vágytam arra, hogy megcsókolj, akár
csak egyszer is, annak ellenére, hogy azt mondtam, várni szeretnék még vele. Tudom,
én voltam a hülye. Végig én voltam az, aki miatt nem haladt semerre a
kapcsolatunk. Én… Szeretlek, Youjin.
Mikor kiment, megdöbbenten ültem fel az ágyamon.
Alig tudtam elhinni, hogy a lezajlott pár perc nem csak egy túlságosan szép
álom volt. A szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy próbáltam lenyugtatni a
száguldozó gondolataimat.
Mondanom sem kell, aznap éjszaka nem aludtam többet.
Csak forgolódtam, a lepedőmet és a takarót összegyűrve, hogy aztán hajnali
ötkor kidobjon az ágy, és a felesleges energiáimat főzésen keresztül vezessem
le. Mindenkinek ágyba vittem a reggelit, óvatosan felébresztettem őket, és
kedves mosollyal indítottam a napjukat, még ha nem is voltak túl hálásak a hat
órai kelésért.
Utoljára Heejunt hagytam, neki még egy szál vörös
rózsát is a tálcájára tettem, akármilyen giccses és romantikus gesztus is volt.
Ezzel akartam a tudomására hozni, hogy még ha nem is mutattam, hallottam a
mondandóját, tudomásul vettem, és ha kell, harcolok érte.
Igazság szerint elég sokat gondolkoztam ezen, miután
ott hagyott egyedül. Megéri nekem egyáltalán teperni utána? Mi lesz, ha megint
pattan egyet az agya, és otthagy a szarban, úgy, hogy még jobban fájjon, mint
az első alkalommal? Mi van, ha talál valaki jobbat, akivel jobban megéri együtt
lennie? Mi van, ha csak játszadozik velem?
A kérdéseimre természetesen nem kaptam választ, de
próbáltam megnyugtatni magam abban a pár órában, ami kelésig hátra volt. Így
lyukadtam ki végül a konyhában.
- Heejun,
ébresztő – ráztam meg óvatosan a vállát, de válaszképpen a fejére húzta a
takarót. – A többiek már mind ébren vannak, csak te alszol még. Heejun… -
próbálkoztam tovább, de semmi válasz. Drasztikusabb módszerhez folyamodtam;
lehúztam róla a takarót, majd közel hajoltam az arcához, és megcsókoltam. Erre
bezzeg azonnal kinyílt a szeme.
- Mégis mit művelsz?
– kiáltott fel felháborodottan, az álmosságtól még kissé karcos hangon.
- Amire –
hogy is mondtad? – kérdeztem félig csak magamról. – Áh, igen. Amire
eszeveszettül vágytál. Megcsókollak – villantottam rá vadóc mosolyt, majd megismételtem
a korábbi cselekedetem.
- Hihetetlen
vagy. Egyszerűen hihetetlen… - dőlt vissza az ágyba egy hatalmasat nyögve.
*****
Köszönöm, hogy elolvastad, véleményeket szívesen fogadok!
