7. fejezet - Anett

Sziasztok! Tudom, késtem, ráadásul majdnem egy hónap telt el az előző és a mostani rész között, noha megígértem, hogy igyekszem nem visszaállni a havi egy részes megoldásra. Nem mentegetőzöm, felesleges lenne, így csak jó szórakozást kívánok a részhez, és megjegyzem, hogy én nagyon élveztem az írását.
(Apró megjegyzés: Nagyon boldoggá tettetek azzal, hogy már kilencen feliratkoztatok a blogra. Nagyon szépen köszönöm!)

*****

Az első alkalommal, ahogy megpillantottam Hyeon Soot, csak az jutott róla eszembe, hogy mennyire gyönyörű. Mármint a szó szoros értelmében, gyönyörű. Hófehér bőr, mosolygós szemek, hibátlan, kerek arc, tökéletes test. Mintha csak egy angyal szállt volna elém. Még a hangja is lágy volt, ahogy bemutatkozott. Rögtön megértettem, hogy miért esett bele szinte azonnal Seung Jun. Ha férfi lettem volna, nekem is elvonta volna a figyelmem mindenről.

Viszont volt valami, ami nem tetszett vele kapcsolatban. Nem tudtam volna megmondani, miért, de nem bíztam benne. 

 - Rendben vagy már? – kérdezte kedveskedően a vállamra téve a kezét, miközben letelepedtünk a srácok lakásának kanapéjára. Nem tetszett a tekintet, ahogy rám nézett; láttam benne kárörvendést, féltékenységet és egyfajta kiszámítottságot is. Mintha előre tudta volna, mi fog következni. Mintha minden előre el lett volna tervezve.

Ezt a gondolatot inkább elnyomtam magamban, elvégre tudtam, hogy lehetetlen. Próbáltam meggyőzni magamat, hogy semmi ártó szándéka sincs.

 - Igen, rendben vagyok – feleltem erőltetetten rámosolyogva.

Ezután a kis párbeszéd után nem igazán szóltunk közvetlenül egymáshoz, nem tettünk fel egymásnak kérdéseket. Viszont Seung Jun láthatóan azt szerette volna, hogy jól kijöjjünk egymással. Mikor felvetődött, hogy Hyeon Soo szereti a Trónok harcát, ő rögtön rávágta, hogy „Kriszta is.”

Jó volt látni, hogy ilyen jól kijön valakivel, annak ellenére, hogy továbbra is ott volt az a gyomromat szorongató érzés. Féltem, hogy elveszítem, hogy elfeledkezik rólam, én pedig egyedül maradok ebben a majdnem teljesen vadidegen országban. Nekem ő volt a kapaszkodó, a biztos pont Szöulban. Legalábbis akkor még ezt hittem.

Lassan teltek a hetek, elérkeztünk a vizsgaidőszakhoz. Ekkorra került a hivatalos bemutatásom, elkezdtük forgatni a KNK videoklipjét, tanulnom kellett, és ekkor csináltuk meg a nagy sikert arató első fotósorozatom. Egyik este hulla fáradtan értem haza, és álltam meg a lakásom előtt. Beírtam a kódot, mire nyílt is az ajtó. Korom sötét volt, pedig emlékeztem rá, hogy a konyhában véletlenül égve hagytam a villanyt, de nem nagyon törődtem vele. Túlságosan kimerült voltam ilyen apróságokkal foglalkozni. Aztán felkapcsoltam a lámpát.

 - Boldog szülinapot! – hallottam a jókívánságokat, miközben meglepetten ledermedve álltam a bejáratnál. Aztán elkezdtek énekelni, mindenki egyszerre.

Nagyon meghatódtam. A sírás kerülgetett, a könnyek szúrták a szememet, ahogy végignéztem az összegyűlteken. Majd megakadt a szemem egy bizonyos személyen.

 - Anett! – sikítottam fel örömömben, majd legjobb barátnőm nyakába vetettem magam, míg a többiek konkrétan kiröhögték a kis akciónkat.

Nagyon örültem ennek a meglepetésnek, bár nem tudtam, kinek köszönhetném meg. Őszintén szólva, a nagy hajtásban arról is elfeledkeztem, hogy a szülinapom aznap van, így valószínűleg nem ártott, ha mindenkinek megköszönöm.

 - Nagyon rendesek vagytok, hogy így bulit szerveztetek nekem, meg minden. Valójában nem is gondoltam bele, hogy lassan betöltöm a huszonkettőt. Azt hiszem, megint egy évvel öregebb lettem – nevettem el magam. Angolul beszéltem, hogy mind Anett, mind a srácok, valamint Hyeon Soo és a menedzser is értsék. – Nagyon örülök, hogy mind itt vagytok. De hol a torta? – kérdeztem játékosan felnevetve, mire Seung Jun berohant a konyhába, és a kezében a sütivel tért vissza. Rajta gyertyák voltak, nem számoltam meg, de valószínűleg pont annyi, ahány éves lettem. Boldogan mosolyogva kívántam, majd fújtam el a lángokat.

Az este fantasztikusan telt. Nevettünk, megnéztük a videót, amit a fiúk csináltak. Konkrétan elsírtam magam Seung Jun kis monológján. Hosszú ideje ez volt a legboldogabb napom, köszönhetően a barátaimnak. Nem gondoltam volna, hogy Anett csak azért ideutazik Dél-Koreába, hogy együtt ünnepeljük a szülinapomat, de láthatóan sokat készült rá.

Késő volt, mire ágyba kerültünk. Még lefekvés előtt megágyaztam a kanapén az újdonsült vendégemnek, míg ő a fürdőben foglalatoskodott, majd én végeztem el az esti rutinomat. Az álom viszont hamar jött, és a végéig nem is tudtam felébredni.

Kívülről láttam, ahogy Seung Junra meredek, kifejezéstelen arccal. Láttam a fájdalmat a szemeiben, a csalódottságot. Láttam magam elsétálni, felemelt fejjel, kihúzott háttal, és azt is, ahogy ő utánam nézett.

Hallottam a hangját. Gyere vissza, suttogta. Ne tűnj el. Ne hagyj el. Csak maradj velem.

Nem hallgattam rá, sétáltam tovább a semmibe, míg el nem tűntem, és ott nem hagytam őt.

Izzadtan keltem reggel, mintha csak egy rémálomból ébrednék. Pedig nem lehetett annak nevezni, legalábbis nem a szó szoros értelmében. Nagyon valóságos volt, olyannyira, hogy éreztem a bűntudatot, a fájdalmat, mindent, amit akkor.

Elmeséltem Anettnek mindent, ami mostanában történt: a pánikrohamokat – amikről már tudott Seung Juntól -, a gyomorszorító érzést, amit akkor érzek, mikor együtt látom őket Hyeon Sooval és az álmot is.

 - Szerintem te beleszerettél – jelentette kis egyszerűen a kis mesemaraton után.

 - Ez nem egy vicc, Anett. Én komolyan beszélek – reagáltam, miközben hitetlenkedve néztem rá. Nem tudtam, illetve nem akartam elhinni, hogy ez igaz lehet, annak ellenére, hogy mélyen magamban már tudtam. Nem akartam neki igazat adni, de éreztem. És ugyan még tagadtam – hiszen hogy is ne tagadtam volna, hogy belezúgtam az egyik legjobb barátomba -, de volt benne logika.

 - Tudod, hogy nem viccelek. Te tényleg beleestél – nevetett rám kedvesen. Nem úgy, mint amikor gúnyosan kiröhögik a másikat, sokkal inkább kedveskedően, hogy ez nekem eddig miért nem esett le.

Nem tudtam vele nevetni. Csak bámultam magam elé, miközben azon gondolkodtam, hogy ezek után hogyan fogok Seung Jun szemébe nézni. Valószínűleg ezért van ez a bizalmatlanságom Hyeon Sooval szemben is: nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neki.

Semmiképpen sem akartam volna tönkretenni a barátságunkat azzal, hogy ezt elmondom Seung Junnak. Tudtam, hogy azzal az egész Szöuli kalandomnak vége lenne, és utazhatnék is haza. Vagy legalábbis én döntenék úgy, hogy – szerződésszegés ide vagy oda – lelépnék az országból, és soha többet nem állnék vele szóba. Ott és abban a pillanatban, ahogy elé állnék, véget érne a kettőnk közötti kapcsolat, ezzel a lehetőséggel pedig nem akartam számolni. Márpedig annak az az ára, hogy akármennyire is kellemetlenül érzem magam Hyeon Sooval kapcsolatban, akármennyire is utat akar törni a félelem, nem tudhat meg semmit az érzéseimről.

Nem sokkal ezek után megérkezett Yoon Joong, és indulnunk is kellett a legelső hivatalos, magazinnak szánt divatfotózásomra. Nem tudtam és nem értem rá izgulni, egyrészt a gondolatok miatt, amik egyfolytában ott cikáztak az agyamban, másrészt pedig mert tudtam, hogy nem fogom elrontani. Csak be kell állnom a pózba, amit a fotós mond, olyan arckifejezést felvenni, amilyet kér, és tűrni a sok fényt, ami majd körbevesz. Fejben is ott kell lennem, mert ha elkalandoznak a gondolataim, az kiül az arcomra.

Anett is velünk jött. Úgy tervezte, hogy egy hetet tölt el Szöulban, utána hazautazik. Csak egy hét szabadságot tudott kivenni a munkahelyén, valamint az egyetemre is gondolnia kellett. Már az is boldoggá tett volna, ha csak a szülinapomon jelenik meg, és másnap már utazik is vissza, éppen ezért örültem nagyon, hogy egy teljes hétig velem lesz. Tény és való, hogy honvágyam volt, még ha nem is nagyon jutott időm erre gondolni a fiúk és a munka mellett, és ezen az érzésen tudott csillapítani egy kicsit a jelenléte.

A fotózás elterelte a gondolataimat. Nem koncentráltam semmi másra, a fotós minden alkalommal rám szólt, mikor látta, hogy akár csak egy kicsit is, de máshol járok. Így nem volt időm és alkalmam másra figyelni, legyen az akár Anett a terem sarkában, ahogy engem nézett, vagy akár Seung Jun és az érzelmeim, amik akár akartam, akár nem, elő akartak törni belőlem. Késztetést éreztem magamban arra, hogy elmondjam neki, annak ellenére, hogy tudtam, mi történne. Annak ellenére, hogy alig pár órája döbbentem rá. Annak ellenére, hogy…

 - Rendben, szünet! – kiáltotta el magát a fotós, ezzel megszakítva a gondolataimat. Elsétáltam a fehér háttér elől, egészen a kameraállványig, ahol megszabadultam a magassarkútól. – Miért nem tud koncentrálni? – lépett hozzám a fényképész, mire ráemeltem a pillantásom.

 - Elnézést kérek, a folytatásnál jobban odafigyelek – hajoltam meg illemtudóan a férfi felé, majd Anetthez sétáltam. – Menjünk enni – mosolyogtam rá kedvesen, mire csak bólintott.

Jót tett, hogy ott volt velem. Mindenféléről tudtunk beszélni; arról, hogy mi a helyzet otthon, Magyarországon, hogy vele mi történt az elmúlt közel két hónapban, és még sok minden más szóba jött. A Seung Jun-témát messzire elkerültük, nem akarta még jobban elvonni a figyelmem a munkáról.

 - Nagyon ügyes vagy egyébként – jegyezte meg, miközben sétáltunk vissza a terembe. – Nem gondoltam volna, hogy tehetséged van a modellkedéshez – nevetett fel, én pedig vele nevettem.

 - Hidd el, hogy én sem. Csak jött egy lehetőség, én pedig megragadtam – reagáltam le egy vállrándítással, majd beléptünk az ajtón. Nekem még át kellett öltöznöm, szóval itt elváltunk egymástól; ő visszatért eddigi megfigyelő helyzetébe, én pedig az öltözőbe siettem, ahol gyorsan igazítottak a hajamon és a sminkemen, majd lecseréltem a ruhám.

A második rész annyival volt bonyolultabb, hogy egy férfi modellel kellett együtt dolgoznom. Fogalmam sem volt, ki lesz az, nem árulták el a nevét. Egészen addig a pillanatig nem tudtam semmit róla, amíg ki nem lépett a másik öltöző ajtaján. A Nu’est-es Ren volt az. Fekete-fehér inget viselt, fekete farmerral és fehér bakanccsal. A haja tökéletesen be volt állítva, én pedig nem hittem a szerencsémnek, hogy megismerhetem az idolt, aki a legelső kedvencem volt. Odalépdeltem hozzá a magassarkúmban, és bemutatkoztam. Még így is magasabb volt nálam.

 - Horváth Kriszta vagyok, örülök, hogy együtt dolgozhatunk – hajoltam meg, mire ő ugyanezt tette.

 - Choi Min Ki, örvendek – nyújtott kezet, amit örömmel ráztam meg. Nem állt szándékomban elárulni neki, hogy mekkora rajongója voltam régebben, így, nem szólaltam meg többször. A továbbiakban mindketten követtük a fotós utasításait, csak akkor szóltunk egymáshoz, ha feltétlenül szükséges volt. Láttam a szemében egyfajta kételkedést, amelyet a nyelvi szintem iránti érdeklődésnek tudtam be, és amely fokozatosan eltűnni látszott, ahogy újra és újra megszólaltam az anyanyelvén.

Délután négykor végeztünk. Gyorsan átvettem a hétköznapi ruháimat, majd rohantam is Anetthez. Azt gondoltam, biztos nagyon egyedül érezhette magát olyanok között, akiknek nem értette a nyelvét, és a szokásaikat is legfeljebb az interneten tanulta, de mikor kiléptem az öltözőből, pozitívan csalódnom kellett. Nagyon jól elbeszélgetett a menedzseremmel, és látszólag nagyon elmélyültek a társalgásban. Éppen ezért nyugodt szívvel tudtam a felém igyekvő Renre koncentrálni.

 - Szia, Kriszta! – ejtette ki a nevemet kissé furcsállva, amit én kedvesen megmosolyogtam. Még mindig jót derültem azon, hogy némelyeknek mekkora nehézséget okoz a nevem helyes kimondása, a nyelveink eltérése miatt.

 - Szia! – reagáltam a köszönésre, miközben felnéztem rá. Meg kellett állapítanom, hogy élőben is legalább olyan jól néz ki, mint a képeken, amiket tiniként csodáltam. Ha nem jobban.

 - Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy mivel nekem van egy szabad órám, ha te is ráérsz, lenne kedved meginni velem egy kávét vagy valamit? – tette fel a kérdést, mire tétován Anett felé pislogtam.

 - Szívesen tenném, csak… A legjobb barátom meglátogatott, és nem szeretném egyedül hagyni… - jegyeztem meg óvatosan, mire azt felelte, hogy nem bánja, ha ő is eljön, így hát, hármasban indultunk el a közeli kávézó felé. A menedzser azt mondta, hogy öt körül értünk jön majd, szóval ne húzzuk sokáig a kávézást.

Igazából maga a beszélgetés elég furcsára sikerült. Hol koreaiul, hol angolul, hol magyarul kellett beszélnem, hiszen mikor Ren egyenesen felém intézte a szavait, azt koreaiul tette, ha Anettet is be akarta vonni, angolul beszélt, a barátnőm pedig, ha valamit nem értett, természetesen magyarul kérdezte tőlem, hogy miről van szó. Kissé kínosan tetszelegtem ebben a fél-tolmács szerepben, és kicsit nevetségesnek is éreztem magam.

Pécsről, az otthonunkról meséltünk neki, képeket is mutattunk a Széchényi térről, a Mecsekről, tulajdonképpen mindent elmondtunk, amit érdekesnek találtunk. A kulturális lehetőségeket, fesztiválokat, koncerteket… Nagyon belelendültünk, és látszott, hogy őt is érdekli. Egy pillanatig sem láttam az arcán unalmat, csak érdeklődést és kíváncsiságot.

Kizártuk a külvilágot, valószínűleg ezért nem vettük észre a kávézó ajtaján belépő srácokat. Arra ocsúdtam fel, hogy valaki elkapja a csuklómat, felránt a helyemről, és kivisz az épület elé. Mikor szembefordult velem, meglepődötten meredtem Seung Jun kifejezéstelen szemeibe.

 - Mégis mi a francot képzelsz? – kiáltottam fel, miközben erőteljesen elhúztam a kezem a szorításából. Az arckifejezése nem változott. Ridegen nézett rám, de nem válaszolt. Láttam rajta, hogy nem akar válaszolni.

Köszönöm, hogy elolvastad, kérlek, hagyj nyomot magad után! 

Puszi: Rhyssa