5. fejezet ~ Rohamok

Gyors voltam, vagy gyors voltam? Mármint magamhoz képest... Szóval, nagyon nem fogtok szeretni, sőt. Ez után a rész után még magamat is utálom, de azért remélem, hogy megdobtok pár kommentel, már csak azért is, hogy válaszoljatok egy kérdésemre, amit a végén fogok feltenni. Jó szórakozást. Vagyis... Jó szenvedést.

Puszi: Rhys

*****

Megj: Itt van a jelenet, amit említek.

Átlagos nap, átlagos kezdéssel. Már egy hete, hogy hazautaztam, elintéztem mindent a lakásom és az egyetem körül, majd visszajöttem. Napról napra jobban beleszoktam a modellkedésbe, a Seung Junnal való kapcsolatom pedig nagyon sokat erősödött ez idő alatt. A főként a különbözőségeink miatt felmerülő nehézségeken mindig túltettük magunkat, sokat tanultunk egymás kultúrájáról, én pedig egyre inkább belejöttem egyrészt a koreai nyelv használatába, másrészt a viselkedéskultúrába. Megtanultam, kivel hogyan illik beszélni, és a srácokkal is szinte csak így társalogtam.

A menedzserrel is nagyon jó lett a kapcsolatunk. Sok időt töltöttünk együtt, sok közös témát találtunk, és ha segítségre volt szükségem, mindig ott volt.

Úgy volt, hogy mostanában kezdjük el a fiúk videoklipjének forgatását, de valamiért csúszott az egész. A dalt már felénekelték, csak a videót kellett felvennünk, de még a koncepció sem volt kész, vagy legalábbis nem tudtunk róla.

Minden nap fáradtan estem haza, minden nap bementem az egyetemre is, hogy részt vegyek az órákon, majd rögtön rohantam a céghez, hogy egy újabb fotósorozatot vegyünk fel, vagy, hogy ismételten átrágjuk magunkat egy-egy témán. Az imázsomon dolgoztunk, hogy mit viseljek, amikor hivatalosan is debütálok, mint modell. Az infókat már elkezdték kiszivárogtatni, egy-egy elejtett mondatot felkapott a média, és pletykalapokban lévő cikkek is azt hirdették: „A YNB Entertainment titokzatos külföldi modellje”. Annyi mindent kellett csinálnom, hogy Anettnek és a szüleimnek is alig volt időm telefonálni. A Seung Junnal való találkozásaink az estékre korlátozódtak, amíg én az egyetemi órákra készültem, addig ő mellettem olvasgatott, zenét hallgattunk, vagy beszélt hozzám, amire én fél füllel figyeltem oda.

Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, legjobb barátok lettünk. Mindent megosztottunk egymással, most pedig, hogy nekik „üresjáratuk” volt, tudta egy kicsit élni az életét.

 - Tudod, megismertem egy lányt – vallotta be az egyik esti együtt üldögéléseink alkalmával. Ez a mondat egyszerre lepett meg és ütött szíven. Mikor rápillantottam, megláttam az ábrándos mosolyt az arcán, így biztos voltam benne, hogy nem értettem félre.

 - Igen? – kérdeztem vissza, lenyelve a szavakat, amiket az érzéseim miatt szinte a számban éreztem. Valójában azt sem tudom, minek nevezhetném azt a furcsa fájdalmat, ami ellepett. Mintha a gyomromat ökölnyi nagyságúra zsugorították volna, a szívem pedig szokatlan ritmusban kezdett verni.

 - Igen, nagyon aranyos és kedves. Hyeon Soonak hívják, gyakornok a cégnél. Múltkor összefutottunk a kávézóban, és csak egy asztal volt szabad, így mindketten oda ültünk le – mesélte, én pedig egyre kínosabban éreztem magam. Fogalmam sem volt, hogy kellene reagálnom, még mindig egy kisebb sokkban voltam.

 - Na, az szuper – mosolyodtam el kissé erőltetetten. Valószínűleg észre is vette, hogy nem szívből jött, ugyanis arcáról eltűnt a bárgyú vigyor, és a helyét egy aggódónak látszó arckifejezés váltotta fel.

 - Mi a baj, Kriszti? – kérdezte, mire értetlenséget színleltem. Még én sem tudtam, mi a bajom, így nem is tudtam volna mit mondani.

 - Hogy érted? – Erre már nem válaszolt, csak felvont szemöldökkel mesélt tovább.

 - Szóval, Hyeon Sooval egy asztalhoz ültünk, és természetesen elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy kaják és zene terén is ugyanolyan az ízlésünk, valamint nagy rajongója a bandánknak. Nagyon sok mindenről beszélgettünk, aztán mikor már mennem kellett, elhívtam, hogy egyik este vacsorázzon velem, és képzeld, igent mondott! – lelkesedett, mire nekem még jobban kezdett fájni a szívem.

 - Király – nevettem rá, majd becsuktam a füzetem, majd felvettem a törülközőm a radiátorról. – Viszont remélem nem haragszol, de szeretnék lefürödni, aztán szerintem le is fekszem aludni. Az lenne a legjobb, ha te is így tennél. Gondolom, el szeretnéd mondani a fiúknak és a menedzsernek is a jó híreket, és ahhoz kipihentnek kell lenned. Nem biztos, hogy jól fogják fogadni – adtam tanácsot, majd bevonultam a fürdőbe, és bezártam magam mögött az ajtót. Hátamat nekitámasztva csúsztam le a földre, fejemet a kezeim közé fogtam, és éreztem, hogy kicsordul egy könnycsepp, és végigfolyva az arcomon lecsöpög a padlóra. Azután ezt az egyet követte a többi, majd rázta a testemet a zokogás.

Utoljára akkor kaptam ilyen sírógörcsöt, mikor még a pszichiáteremhez jártam, és nem tudom, hogy pont ekkor miért jött rám ismét. A torkomban a csomó egyszerűen nem múlott, hiába hüppögtem, krákogtam, hiába próbáltam abbahagyni a sírást.

Odavánszorogtam a zuhanytálcához, felálltam, és még mindig reszkető vállakkal nyitottam meg a hideg vizes csapot. Nem érdekelt, hogy még rajtam vannak a ruháim; még anno az orvosom tanácsa volt, hogy ha rám jön a roham, akkor rögtön álljak hideg víz alá. Most is segített, csak a bőrömet bántó hideg vízcseppekre koncentráltam. A légzésem fokozatosan helyreállt, a hajamat hátratűrve állítottam el a vizet. Kiléptem a kabinból, majd a tükrön keresztül önmagamra meredtem. A szemem alatt vörös foltok jelezték a könnyeket, kék szemem pedig szinte égetett. Szörnyen néztem ki, csurom vizesen, ázott és lelapult hajjal.

 - Erős vagy. Meg tudod csinálni, és mindenki büszke lesz rád, hogy megtetted – suttogtam saját magamnak azokat a szavakat, amiket régen is.

Mikor úgy éreztem, kellőképpen megnyugodtam, levettem a ruháimat és ténylegesen lezuhanyoztam, azonban csak akkor vettem észre, hogy nem hoztam magammal a pizsamámat, amikor magam köré tekertem a törülközőm. Mivel tudtam, hogy Seung Jun már nincs a lakásban, így nyugodt szívvel sétáltam át a szobámba és öltöztem fel. Még fogat mostam, meg elintéztem az egyéb esti teendőket, mielőtt lefeküdtem volna, azonban mikor sötét lett a szobában, sehogy sem tudtam elaludni. Egyfolytában agyaltam, nem tudtam nem gondolkodni, így úgy döntöttem, inkább bekapcsolom a laptopot és nézek valami sorozatot.

Végül a Goblin újranézése mellett döntöttem, hiszen egyszerűen imádom. A színészek gyönyörűen hozzák a karaktereiket, a történet kerek és nem klisé, és a két férfi főszereplő közötti kémia… Egyszerűen fantasztikus.

Ezzel egy órára lefoglaltam magam, majd ismételten megpróbálkoztam az alvással, de továbbra sem jött össze, így úgy döntöttem, felhívom Anettet. Náluk még csak délután volt, és egyébként is, régen beszéltem vele.

 - Szia – köszöntem a telefonba jókedvűen, már amennyire jó lehetett a kedvem a szituációt tekintve.

 - Hali Krisz! Régen beszéltünk, mizujs? Meg sem látogattál, mikor itthon voltál – jegyezte meg, játszva a sértődöttet. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan, Több, mint tíz éve ismertem már.

 - Tudom-tudom, csak annyi mindent el kellett intéznem abban a pár napban, hogy még anyáékat sem tudtam meglátogatni – mentegetőztem nevetve. – Semmi különös nincs, képzeld, Seung Jun talált magának egy lányt – vetettem fel a témát, semlegességet színlelve, azonban az nem kerülte a figyelmét, hogy úgy beszéltem a csajról, mintha csak egy kiskutya lenne, akit az ember észrevesz az utcán, és hazavisz.

 - Mármint barátnőt? – kérdezett vissza, de hallottam a hangján, hogy pontosan tudja, hogy miről beszélek.

 - Azt. – Tömör reakció volt, olyannyira, hogy nem is vártam rá megjegyzést. Azonban a számításomat keresztül húzta legjobb barátnőm, aki csak azért is erőltette a témát.

 - De azért zavar. Sőt, féltékeny vagy. Nagyon féltékeny.

 - Már miért lennék féltékeny? Ne beszélj hülyeségeket – háborodtam fel kissé hangosan, mire Anett ismét nevetni kezdett.

Nem gondoltam úgy, hogy bármi ilyen negatív érzés kerített volna hatalmába. Nem, nem voltam féltékeny, egyszerűen csak zavart az egész helyzet.

 - Ezek szerint nem szorult össze a szíved, nem érzed magad elárulva, nem kaptál sírógörcsöt, és nem ezért hívtál fel úgy, hogy nálatok az éjszaka közepe van, igaz? – Hallottam a hangján, hogy mosolyog. Sőt, vigyorgott. Nagyon élvezte a szituációt.

 - Pontosan – sziszegtem dühösen a telefonba, majd kinyomtam. Eléggé gyerekes lépés volt részemről, de nem akartam tovább hallgatni ezt a sületlenséget. Seung Junnak szíve joga azzal találkozgatni, akivel akar, nekem pedig nincs okom bármit is érezni emiatt az örömön kívül. Igen, örülnöm kéne nekik, annak ellenére, hogy valószínűleg a cég úgysem fog engedni semmi, randizással kapcsolatos dolgot, még akkor sem, ha a lány ugyanott gyakornok. Hiszen Seung Jun már befutott idol, úgymond elköteleződött a fanoknak, nem találkozgathat másokkal felelőtlenül. Nem vihet el senkit egy puccos étterembe, vagy sétálgathat kézen fogva bárkivel az utcán. De miért is zavar ez engem ennyire?

Inkább visszafeküdtem az ágyba, hogy most már tényleg aludni fogok, de még így is majdnem egy óra volt, mikor elszundítottam, viszont álmomban mindenféle sötét árnyak üldöztek, így nem pihentem sokat az éjszaka. Szombat révén csak a céghez kellett bemennem, hogy átbeszéljük még egyszer a debütálásomat. A menedzser meg is jegyezte, milyen kialvatlannak tűnök, mire én őszintén bevallottam, hogy nem tudtam sokat aludni. Gyorsan feldobtak az arcomra egy enyhe sminket, a korrektorral eltüntették a karikáimat, és máris sokkal normálisabban néztem ki. Már majdnem úgy, mint egy ember.

Seung Junnal aznap szerencsére nem találkoztam. Nem tudtam volna, hogy nézzek a szemébe azok után, amiket Anettel beszéltem. Azért is bűntudatot éreztem, hogy csak úgy kinyomtam a telefont, azért is bocsánatot kell majd kértem. Viszont, amihez végképp nem éreztem magamban elég erőt, az a jópofizás és a színlelés volt. Természetesen mosolyogva fogadtam, akárki köszönt, és elcsevegtem a felszínes dolgokról, mint például a munka, az időjárás és hasonló dolgok, de ennél többet nem akartam. Úgy éreztem, ha beszélnem kéne a colossal, nem tudnám sokáig hallgatni az áradozását Hyeon Sooról. Ám sajnálatosan az Isten nem volt kegyes velem; amint hazaértem délután, ő ott ült a kanapén, a laptopommal az ölében, és valamelyik letöltött sorozatomat nézte.

 - Neked nincs dolgod, babám? – kérdeztem nyájasan, miközben kikaptam a kezei közül a gépet.

 - Add vissza, Kriszti! A legjobb rész megy! – hisztizett, mire belekukkantottam a videóba. Goblint nézett, azon belül is azt a részt, amit én csak „Az alsónadrágnak” nevezek.

 - Jó, ezt megnézzük, utána cseszlek le – feleltem, majd bedőltem mellé a kanapéra.

Végignéztük, és nagyon jól szórakoztunk rajta. Komolyan, mit meg nem adnék, ha találkoznék ezzel a két színésszel… Ráadásul nagyban javított a közérzetemen, Seung Jun sem kezdett el az újdonsült barátnőjéről áradozni, amiért titkon nagyon hálás voltam neki.

 - Szóval… Mit is keresel itt, Seung Jun? – kérdeztem kedvesen mosolyogva, kíváncsian arra, hogy mégis miért dekkol megint a lakásomban.

  - Igazából… Egy szívességet szeretnék kérni tőled – hozta fel végre a témát, mire sóhajtottam. Nem szeretem a szívességeket sem kérni, sem adni, de úgy láttam, eléggé rá volt szorulva.

Valójában egyáltalán nem számítottam arra, amit kért, így nyugodt szívvel ösztökéltem folytatásra.

 - Mondjad csak. Ha olyan, amit nem tudok teljesíteni, úgyis szólok majd – mosolyogtam rá, mire a kezemre téve a kezét könyörgően nézett rám.

Nem gondoltam arra, hogy ez nekem ennyire fog fájni, ahogy arra sem, hogy egy ilyen kérésre én valaha is igent mondok.

 - Szóval… Megígértem Hyeon Soonak, hogy valami egzotikus ételt fogunk enni, és én rögtön arra gondoltam, hogy… Esetleg… Főzhetnél nekünk valami magyar specialitást.

Lesokkolódtam. Nem jutott el az agyamig a kérése, csak meredtem magam elé. Fájt, iszonyatosan. Ismét éreztem görcsbe rándulni a gyomromat, a torkomban a gombócot, és kapkodni kezdtem a levegőt. Előtte évekig nem fordult elő, erre most két napon belül kétszer.

Arra akar használni, hogy örömet szerezzen annak a lánynak, akivel végül úgysem lehet együtt?

Hallottam a vérem lüktetését a fülemben, ami minden zajt kizárt.

Miért? Miért én?

*****

Köszönöm, hogy elolvastad! A kérdésem pedig: Írjak-e egy fejezetet Seung Jun szemszögéből? Mennyire lenne igény rá?