Sziasztok. Tudom, baromi sokat késtem, de úgy érzem, felesleges a mentegetőzés, a sulira, vagy bármi másra hivatkozás, elvégre a lényeg ugyanaz: nem tudtam/akartam írni, így nem lett kész a fejezet. De most itt van, bár elég rövid lett a megszokottakhoz képest. Megpróbálok visszarázódni a havi egy részes rutinba, de nem ígérek semmit.
Puszillak titeket, és sajnálom.
*****
– Mi csak… - kezd bele Hee
Jun, de inkább csak leintettem. Nem is voltam benne biztos, hogy hallani
akarom-e.
– Inkább csak hagyjuk.
Elnézést kérek a faragatlanságomért, Horváth Kriszta vagyok, örvendek –
fordultam Oh Yoon Joong felé mosolyogva, majd meghajoltam. Még mindig furcsa
volt számomra ez a gesztus, de tudtam, hogy ha nem teszem, az
tiszteletlenségnek számít.
– Ah, igen. Örvendek –
hajolt meg ő is, majd beállt közöttünk egyfajta kínos csend. A fiúk
csámcsogását hallottuk csak a háttérből.
– Szóval… Mennyire beszél
koreaiul? – kérdezte végül, megtörve a némaságot.
– Az alapokkal rendben
vagyok, társalgási szinten már egész jól megy, bár a szókincsemre ráfér a
bővítés – feleltem készségesen, majd a fiúkra néztem. – Srácok, lehet egy
kérdésem?
– Ja. – Kulturált
kinyilatkoztatás volt, gratulálok, Hee Jun.
– Nálatok normális dolognak
számít, ha kifosztjátok a szomszéd hűtőjét? – A hangomba vittem egy kis élt,
hogy azért érezni lehessen, mennyire nincs ínyemre a dolog.
– Mármint a bandánál, vagy
itt, Koreában? – kérdezett vissza Seung Jun, mire csúnyán néztem rá. Nagyon
csúnyán. – Oké, nyugi, csak vicceltem. Elfelejtettünk bevásárolni, és mivel
múltkor is olyan kedves voltál velünk, úgy gondoltuk…
– Értem. Szóval, mert főztem
nektek kaját, úgy gondoljátok, hogy önkényesen bejöhettek a lakásomba, hogy
egyetek – vontam le a következtetést. Zavarodottnak tűntek, de azért
bólintottak
– Sajnáljuk, többet nem
fordul elő. – Kezdem azt hinni, hogy Ji Hun a legértelmesebb a csapatban, annak
ellenére, hogy neki is kellett egy kis idő, hogy felfogja, mit szeretnék tőlük
hallani.
– Köszönöm.
Pár pillanatra ismételten csend telepedett ránk, majd az órámra
pillantottam. Nyolc óra.
– Nem kellene indulnunk
lassan? – kérdeztem a menedzserre nézve, mire ő csak bólintott. Kitessékeltem a
fiúkat, bezártam az ajtót, majd végre elindultunk.
Kíváncsi voltam az új munkahelyemre, arra, hogy hogyan fogok
remekelni, mint modell. Ugyan még csak egy próbafotózáson kellett túllennem, de
eszméletlenül izgultam, jobban, mint az első napomon az egyetemen, vagy mint
amikor elindultam Dél-Koreába.
Eleinte fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal, csak a kezembe
nyomtak pár ruhát, hogy öltözzek át, majd leültettek egy tükör elé, hogy
kisminkeljenek. Furcsa volt, hiszen ezelőtt sosem viseltem ennyi sminket, mint
most, de ránézve a tükörképemre, meglepett a végeredmény. A tusvonalam
gyönyörűen ki volt húzva, ez alá pedig egy aranybarnás színű alapot festettek,
kiemelve a kék íriszeimet. Szempilláim feketére lettek színezve, a szemöldökömet
pedig minimális festékkel tették ívesebbé. Sosem láttam magam még ilyen
szépnek.
– Készen vagytok? – jött be
az öltözőbe a menedzserem, mire mosolyogva pillantottam a sminkesre. Ő
bólintott, én pedig átsétáltam a terembe, amit már berendeztek. A fények
tökéletesek voltak, csak ámultam a felszereltségen. Ha csak egy próbafotózásra
ennyire felkészülnek, vajon milyen lehet az igazi?
A gyors köszönés és bemutatkozás után neki is láttunk a munkának.
Idegen volt számomra, hogy a kamerák előtt pózoljak, de elszántan csináltam,
amit a fotós mondott. Vagy amit értettem belőle, tekintve, hogy gyakran olyan
szavakkal dobálózott – ráadásul koreaiul – amiket nem igazán értettem. Mikor
azonban zavarodottan rápillantottam, már szólnom sem kellett, azonnal lefordította
angolra.
A végére egészen belejöttem az egészbe. Nem esett nehezemre újabb
és újabb arckifejezések és testtartások felvétele, sokkal egyszerűbbnek tűnt,
mint eleinte gondoltam, lezárásképp pedig még a fotókat is megnézhettük. Az
első pár képen nagyon látszott az erőltetettség, de aztán egyre jobbak lettek,
személyes kedvencem pedig a legutolsó lett. Meg is kértem a fotóst, hogy legyen
szíves elküldeni nekem e-mailben. Ő beleegyezett, így leírtam a címem egy darab
papírra. Ezután gyorsan átöltöztem, és már indultunk is.
Végül délután háromkor szabadultam a cégtől, így Yoon Joonggal
megegyeztünk, hogy beülünk egy étterembe. Sokat beszélgettünk, élveztük az
ételt, rengeteg dolgot megtudtunk a másikról. A kapcsolatunk, ha jobban
belegondolok, nem indult zökkenőmentesen, hiszen reggel mindenféle bemutatkozás
nélkül hagytam üldögélni a nappalimban, aztán jöttek a srácok, munka közben
pedig sem időm, sem energiám nem volt újdonsült ismerősömmel csevegni.
Kiderült, hogy egész sok közös dolog van bennünk: mindketten
szeretünk sorozatokat nézni és olvasni is, így hamar szóba jött a Trónok Harca.
A kedvelt karakterek szempontjából eléggé ellentétes nézetekről tettünk
tanúbizonyságot, így ezen elvitáztunk egy darabig, hogy ki, kit, miért szeret.
Észre sem vettük az időt, csak akkor eszméltünk rá, amikor Seung Jun hívott,
hogy mégis merre vagyok, mire azt válaszoltam, hogy rögtön indulok haza.
Meglepetten konstatáltam, hogy már fél öt is elmúlott, de ezt a fajta időzavart
betudtam az időeltolódásnak. A menedzserem még hazavitt, ott elköszöntünk
egymástól, majd mindenki ment a maga útjára – ami nálam a lakásomat, neki pedig
az otthonát jelentette.
Seung Jun a szállás előtt várt az utcán. Karba tett kézzel nézett
rám, elég morcosnak tűnt. Hogy őszinte legyek, édesanyámra emlékeztetett, mikor
először értem haza később a megbeszélt időpontnál.
– Mi a helyzet? – kérdeztem
rámosolyogva, de nem viszonozta a gesztust. Csak meredten bámult rám, mintha
dühös lenne, én pedig nem értettem az okát. – Mi a baj, Seung Jun? Történt
valami?
– Merre jártál? – A hangja
is olyan volt, mint az ábrázata: mintha éppen leszidni készült volna egy rossz
cselekedetért.
– A menedzserrel beültünk
enni és elrepült az idő. De miért vagy ilyen? Mi van veled? – kérdeztem ismét,
hátha ezúttal végre választ is kapok.
– Aggódtam érted. Egy
próbafotózás általában egy délelőtt alatt lemegy, de te nem voltál itthon még
háromkor sem. Azt hittem, hogy eltévedtél valamerre, elhagytad a telefonod,
vagy valami hasonló szörnyűség történt.
Tényleg eléggé kétségbeesettnek tűnt. Annyira aranyos volt, ahogy ott
állt, az emberek elsétáltak mellette, és engem figyelt szúrós szemekkel.
– Nagylány vagyok, nem kell
rám folyton vigyázni. Lehet, hogy egy idegen országban vagyok, de nem
veszélyesebb itt, mint bárhol máshol, szóval csak nyugi – villantottam rá a
lehető legmeggyőzőbb mosolyomat. – Arra pedig igazán gondolhattál volna, hogy a
menedzser hazahoz autóval, pláne így, hogy még nem ismerem annyira a környéket.
– Tudom… - felelte halkan,
mire rámosolyogtam. – De azért hadd aggódjak már miattad. Komolyan, te
fordított helyzetben hogy reagáltál volna? – hányta a szememre.
– Hát biztos nem így! –
vágtam rá azonnal magabiztosan.
Persze, a fordított helyzet alapból elképzelhetetlen volt, elvégre
rá figyelt a média, ő itt hírességnek számított, így tulajdonképpen felesleges
volt akárcsak elképzelni a szituációt. Biztos voltam benne, hogy én nem
aggódnék érte, elvégre olyan személlyel lenne el, aki felelősséggel tartozik
érte. Biztonságban lenne, ahogy én is abban voltam.
– Én azért elgondolkodnék
rajta a helyedben – jegyezte meg halkan, majd hátat fordítva besétált az
épületbe. Pár másodpercig csak a hátát bámultam, majd én is elindultam
utána. Ki tudja, lehet, hogy a többiek
időközben megint a hűtőmet fosztják ki…
Köszönöm, hogy elolvastad! Kérlek, hagyj magad után nyomot, egy komment is már sokat segít!
Jajj, SeungJun, hogy egyelek meg.
VálaszTörlésHeeJun, he, kultúráltabban nem megy? xD
Imádom ezeket a majmokat.
Ah, megérte várni, mégha rövidebb is lett, mint máskor uwu
Türelemmel várom a következőt, mert még mindig imádom~
Örülök, hogy tetszett, és köszönöm, hogy írtál *-* Igyekszem a következővel, bár nem ígérek semmit. ^^"
Törlés