3. fejezet - Nehézségek

Sziasztok! Megjöttem az új résszel, és nagyon sajnálom a késést, csak a tanulás miatt mostanában nem nagyon van időm írni. Jó szórakozást, nem is magyarázok tovább. 

******

Reggel a telefon ébresztőjére ébredtem. Ráhunyorogtam az órára, az éles fény belevilágított a szemeimbe. Fél nyolc. Felültem, és kikászálódtam az ágyból. A szobámat még így a korai órákban is elképesztőnek találtam, ahogy a hajnali napfény megvilágította a türkizkék falakat. A bőröndhöz léptem, hogy kivegyek valami ruhát a mai napra. Tíz órára volt időpontom a YNB elnökéhez, hogy tudassam vele a döntésem, így valami alkalomhoz illőt kellett keresnem.

Időm rengeteg volt az indulásig, ezért elhatároztam, hogy kipakolom a bőröndömet, azonban ezzel is megvoltam fél óra alatt. Ezután elmentem zuhanyozni, de sajnos ezzel is túl gyorsan végeztem. Még mindig csak fél kilenc volt. Általában ilyenkor szokott a fejemben előbukkanni a kérdés: Na, akkor most mit csináljak? A lakás tökéletesen tiszta és rendezett volt, nem volt egy kispárna sem ferdén lerakva, mintha csak most emelték volna ki egy újságból. Főzni nem volt kedvem, meg aztán minek, így reggel, internetem még nem volt, ugyanis nem kaptam meg a jelszót hozzá. Ezért hát, egyéb lehetőségek híján elővettem az éppen olvasott könyvemet, a Tűz és Jég dala sorozat negyedik kötetét. Az idő így mindig villámsebességgel kezdett száguldani, és ez a mostani alkalom sem volt kivétel ez alól. Csak úgy faltam a sorokat a szemeimmel, majd már csak arra riadtam fel, hogy csengetnek. Gyorsan elhelyeztem a könyvjelzőmet a két lap között, aztán indultam ajtót nyitni.

 - Jó reggelt – mosolyogtam rá Seung Junra, aki viszonozta a gesztust. Beengedtem, főztem egy kávét, és elétettem egy csészével. Mivel korábban jött egy kicsivel, ezért bőven jutott erre időnk, és a koffeinbomba mellett még egy rövidke beszélgetést is megejtettünk. Valahogy mindig találtunk témát, nem fordult elő gyakran, hogy néma csendben üldögéltünk volna. A legkülönbözőbb dolgokról tudtunk beszélgetni; volt, hogy tíz percig tárgyaltuk a világ politikai helyzetét, aztán egyik pillanatról a másikra a sportokra terelődött a szó. Annyira egy hullámhosszon voltunk, mintha csak két testben lennénk egy lélek. Néha elgondolkodtam rajta, hogy vajon lesz-e olyan hosszú és kitartó a barátságunk, hogy akár csak pár pillantásból megértsük, mit akar a másik.

Végül is, ha visszatekintek az elmúlt, alig több mint egy évre, pont emiatt a hasonlóság miatt nem tekintettem rá sohasem férfiként. Olyan volt nekem, mint egy testvér, mintha mindig is a szeleburdi bátyám lett volna. Illetve… Sokkal jobb gyermekkorom lehetett volna, ha ő lenne a bátyám. Hiszen két olyan fiútestvér mellett felnőni, akik nem díjazzák, sőt, gúnyolják a zenei ízlésed, sőt, amikor a szüleidet is beleszámítva, tizennégy évesen te vagy a legérettebb, nem igazi gyermekkor.

 - Indulhatunk? – kérdeztem, miután gyorsan elmosogattam a két bögrét. Barátom csak biccentett, mire felkaptam a táskámat, benne a pénztárcámmal és minden iratommal, az ajtónál mindketten felhúztuk a cipőinket, és elindultunk.

Ezúttal nem gyalog, hanem taxival érkeztünk a céghez, mivel Seung Jun rájött, hogy tíz perc alatt nem érünk oda, még futva sem, azonban autóval ezt a problémát viszonylag hamar kiküszöbölhettük.

Tíz óra előtt két perccel robbantunk be az elnök irodája előtti várakozóba, ahol a titkárnő közölte, hogy a keresett személynek éppen vendége van, üljünk le és foglaljuk el magunkat. Így is tettünk; Seung Jun és én leültünk az egyik szürke kanapéra, és folytattunk az induláskor félbeszakadt beszélgetésünk.

 - Továbbra is úgy gondolom, hogy a csillámlámák és csillámlajhárok mindenevőek. Biztos, hogy vannak olyan intelligensek, hogy tudják, a hús finom. És hogy ha nem a saját fajtájukból esznek, akkor kannibalizmusnak sem számít, hisz ha az lenne, akkor mi is azok lennénk – magyarázta, teljesen beleélve magát a mondandójába, míg én próbáltam nem elröhögni magam. A helyzet az, hogy ötletem sincs, hogyan fajult idáig a beszélgetésünk, mindenesetre próbáltam a legkomolyabb hangnemben felsorakoztatni az érveimet egy ilyen nevetséges témában.

 - De mivel a lámák és a lajhárok is növényevőek, attól, hogy csillogni kezdenek, nem lesznek okosabbak, ez nem így működik. Nekünk is évmilliók kellettek, míg eljutottunk erre a fejlettségi szintre, miből gondolod, hogy ők mások? Bár kezdem úgy érezni, hogy manapság a társadalmunk visszafele fejlődik. – Az utolsó mondatot csak halkan, magyarul jegyeztem meg, direkt azért, hogy senki se érthesse. Valahogy kikívánkozott belőlem, ez a mai generációt kritizáló, enyhén rosszmájú megjegyzés.

 - Tessék? – nézett rám furcsán Seung Jun, hiszen nem értette, amit mondtam. Csak rámosolyogtam, és megráztam a fejem, ezzel jelezve, hogy semmi fontos. Ugyanekkor nyílt az iroda ajtaja, és kilépett rajta az elnök, egy számomra ismeretlen férfival az oldalán. Ránk mosolygott, majd intett, hogy menjünk be. 

Immáron négyen ültünk a szürke bőr ülőgarnitúrán, azonban egy darabig senki nem szólalt meg, míg végül én törtem meg a csendet. Gondolom, ők hárman erre vártak, hogy beszélgetést kezdeményezzek.

  - Aláírom a szerződést, és amennyiben sikerül megoldani, beiratkoznék az egyetemre is – jelentettem ki határozottan, mire az elnök elmosolyodott, olyan arckifejezéssel, mint aki pont erre számított.

 - Örülök, hogy így döntöttél – felelte, majd azonnal elém is tolta a papírokat. – Nézd át nyugodtan, mondd el, ha problémád van vele, vagy valamit kihagytunk.

Valahogy nem olyannak tűnt, mint előző nap. Akkor megbízhatóságot sugárzott, ami azt sugallta, hogy nyugodtan tegyem meg, semmi bajom nem származhat belőle, de most… Mint aki készül valamire, mintha ebből az egészből több hasznot húzna, mint amennyit mutat.

A szüleim mindketten ügyvédek voltak, így egy kicsit értettem a szerződésekhez. Rendesen leellenőriztem mindent, a dátumokat, a megfogalmazást, az apró betűs részt is, de nem találtam benne kivetnivalót. Le volt bele írva, hogy a cég garantálja a lakást, amiben lakom, fizeti az egyetem díját, valamint havi kétmillió won a fizetésem. Ez nagyjából négyszázezer forintnak megfelelő fizetést jelent, ami a sikerességemtől függően nőhet.

Végül aláírtam, azonban nem voltam benne biztos, hogy jól tettem. Tudtam, hogy attól a pillanattól kezdve nincs visszaút, nincs kibúvó, csak az egy év lejárta után szabadulok.

 - Most, hogy ezt letudtuk, hadd mutassam be a Szöuli Nemzeti Egyetem Orvostudományi Karának rektorát, és egyben egy nagyon jó barátomat, Kang Seo Woo-t. Seo Woo, ő az a magyar lány, akiről korábban beszéltem, Horváth Krisztina – mutatott be minket egymásnak. Kezet nyújtottam, amit ő készségesen elfogadott és megrázott.

 - Örvendek a szerencsének – mosolyogtam rá, majd kihúztam a tenyerem az övéből.

 - Szintén.

Ennyiből állt a megismerkedésünk, nem tartottam szükségesnek feleslegesen fecsérelni a szót egy semmit sem jelentő bájcsevejre.

Ez után a rövid közjáték után megbeszéltük a részleteket az egyetemmel kapcsolatban. Seo Woo azt mondta, a papírokat elintézte, nekem már csak ki kell töltenem őket. Megadtam az elérhetőségem, hogy ha bármi probléma adódna, fel tudjanak hívni, majd pedig elköszöntünk, és az eddig csendben üldögélő Seung Junnal távoztunk.

Egyikünk sem szólt egy szót sem, valamiért nem éreztük úgy, hogy bármit is mondanunk kéne. Végül a hallgatásunkat ő törte meg azzal, hogy elkezdte halkan dúdolgatni Taeyang Wedding Dress című dalát. A közepe felén én is bekapcsolódtam, azonban én nem nagyon mertem hangosan énekelni. Soha nem találtam el a hangokat, ezért a dalolgatásaim többnyire a lakásom falai közé szorultak.

 - Örülök, hogy maradsz – mosolygott rám Seung Jun, mikor befejeztük a dalt. A kijelentése mosolyt csalt az arcomra, azt hiszem, boldog voltam tőle. Jó volt érezni, hogy örül a jelenlétemnek, hiszen az elmúlt három napban ezt egyszer sem mondta ki ilyen konkrétan. Egyszerűen csak jó volt. – Lenne kedved ma elmenni valahová? – kérdezte, miközben felvonta a szemöldökét, mire bólintottam.

Nem sokkal később egy kis utcai standnál falatoztunk. Mintha csak egy sorozatban találtam volna magunkat, egymás szájába adogattuk a finomabbnál finomabb falatokat. Engem elvarázsolt az ízvilág, míg ő a szerencsétlenkedéseimen nevetett, és az arckifejezéseimen, amiket produkáltam.

A délutánunk végül is így telt: bóklásztunk a városban, egy csomó helyen jártunk, de a városnézést még későbbre tartogattuk. Úgy gondoltuk, hogy jól fog jönni egy kis pihenés, ha majd mindketten ki leszünk készülve a munkától.

Az estét megint a fiúkkal töltöttem, és egyre jobban eluralkodott rajtam az izgalom. Kíváncsi voltam a világra, amibe belecsöppentem, az életre, amit az elkövetkezendőkben magamnak formálhatok. Azonban a félelem továbbra is bennem volt, hogy mi van, ha rosszul döntöttem, ha megbánom.

Éjszaka, mikor már az ágyamban feküdtem, előtörtek az első könnyeim, pedig azt hittem, megszabadultam ettől a gyengeségemtől.

Mikor kisebb voltam, nem tudtam a barátnőimnél aludni, vagy olyan helyen, ami teljesen idegen volt számomra. Mindig megijedtem, aggódtam olyan dolgokért, amikért felesleges volt, a legrosszabbra gondoltam. Aztán tizenöt évesen elkezdtem pszichológushoz járni. Nagyon sokat segített, és ugyan még az első külföldi tanulmányi utam nem volt zökkenőmentes, a másikat már végigcsináltam, mert tudtam, hogy nem tehetek mást.

Most pedig megint ugyanott tartottam. Sírtam, mint a kamasz énem, aki rájött, milyen messzire került az otthonától, mintha az elmúlthét-nyolc év semmis lett volna. De tudtam, hogy ismételten nem áll módomban változtatni a helyzetemen, amibe magamat kevertem bele, így azt mondogattam magamnak, amit régen: „Ha már itt vagyok, végigcsinálom. És mindenki büszke lesz rám, hogy megtettem.”

Reggel izgatottan keltem. Az előző esti rossz kedvem és bizonytalanságom elmúlt, és kíváncsian vártam az újonnan kinevezett menedzserem. Mivel előző délután Seung Junnal be is vásároltunk, így összeütöttem egy kis ennivalót, és reménykedtem, hogy a srácok nem jönnek át kajáért könyörögni.

Szerencsére – kivételesen – egyedül el tudtam fogyasztani a reggelit, és nem kellett még öt plusz adagot készítenem. Arra gondoltam, miután befejeztem a mosogatást, lezuhanyozok, felöltözök és olvasok, azonban ez a tervem meghiúsult, amikor is fél nyolckor kopogtak. Elzártam a csapot, megtöröltem a kezem, majd mentem is ajtót nyitni. Meglepetésemre egy teljesen ismeretlen személy állt a folyosón, aki kedvesen mosolygott rám.

 - Jó reggelt kívánok. A menedzser vagyok, Oh Yoon Joong – mutatkozott be, majd meghajolt. Beinvitáltam, megkínáltam enni- és innivalóval is, azonban mindkettőt elutasította.

 - Tudna várni egy pár percet? Még el kell készülnöm.

A kérdésemre csak bólintott, majd a kanapéra leülve kézbe vette az asztalon hagyott Tűz és Jég dala kötetet, csak egy problémája volt vele: magyar példány volt. Még elkaptam az arckifejezését, ahogy ránézett a hátoldalra, majd el is tűntem a szobámban.

A lehető leggyorsabban levettem a pizsamámat és egy kényelmes, mégis elegáns ruhába bújtam bele. Úgy gondoltam, ez a legjobb opció, hiszen fogalmam sem volt, mi lesz a mai napon.

Jobban belegondolva be sem mutatkoztam a nőnek, csak hirtelen átrohantam a másik helyiségbe… De vajon mit mondjak? „Elnézést a pofátlanságért, Horváth Kriszta vagyok.” Wz vajon megfelel?

Mikor viszont kiléptem a szobámból, nem volt egyedül. A konyhámban ott dekkolt a KNK teljes egésze, a menedzserükkel kiegészülve. Na, és vajon mit csináltak? A hűtőmet fosztották ki…

 - Mégis mi a fenét csináltok? – kérdeztem komolyan. Ijedten rám pillantottak, azonban meg sem nyikkantak. Azonban én még mindig vártam a választ.

******

Köszönöm, hogy elolvastad, kérlek, hagyj nyomot magad után!