Az
egyetlen dolog, ami miatt végigdurciztam az esküvőnk előkészületét, az az volt,
hogy a ruhán kívül semmit sem választhattam ki én, mindent Seungjun csinált. Még a csokrot is. Igen, a csokrot is. Tökéletessé akarta nekem tenni ezt a napot, olyanná,
amit sosem felejtek el. Egészen a ceremóniáig nem is láthattam semmit sem a
teremből, sem a díszítésből, még a terítők színét sem tudtam.
Akármennyire
is átkozódtam, bármennyit is veszekedtünk emiatt a szerelmemmel, azt kell, hogy
mondjam, megérte. Mikor édesapám oldalán – még a rokonságomat is meghívta, és a
repülőjegyüket is fizette, kész őrület – beléptem a terembe, minden gondot és
aggodalmat elfelejtettem. Gyönyörű volt, mindent a kéknek különböző árnyalatai
uraltak, mintha egy esős nyári éjszakában lennénk. A félhomályt, ami
uralkodott, csak az oltárt kiemelő világítás törte meg, ahol párom már ott várt
rám.
Az
öltönye nem fekete volt, de nem is fehér. A díszítéshez öltözött, acélkék színű
zakót és nadrágot viselt, amit mintha csak rá szabtak volna. Egyedül én
öltöztem hószínű ruhába, valószínűleg még a meghívón is rajta volt, hogy senki
más ne húzzon világosat. Kitűntem, és úgy éreztem, tényleg rólam szól ez a nap.
A
tanúm Anett volt, melegen rám mosolygott, amikor odaértem mellé. Apa Seungjun
kezébe helyezte az enyémet, de figyelmemet nem tudta elkerülni az a szúrós
pillantás, amit még rá vetett, mielőtt megfordult és visszament a helyére.
Ahogy
a szemébe néztem, elfeledkeztem mindenről. Hogy már tulajdonképpen több, mint
egy éve együtt voltunk, a folyamatos vitáinkról, a körülöttünk lévő emberekről…
Csak hárman léteztünk abban a pár, örökkévalóságnak tűnő pillanatban: Ő, én, és
a szívem alatt hordott gyermekünk.
- Park Seungjun, feleségedül fogadod az itt
megjelent Horváth Krisztát? – kérdezte végül a pap, miután elmondtuk az
eskünket. Csak mosolygott és mosolygott, mintha övé lenne a világ minden ideje.
Nem válaszolt azonnal, és ezzel az idegeimre ment, még ha tudtam is, mit fog
mondani.
- Igen – nyögte ki végül, és láttam a
szemeiben megcsillanni a könnyeket. A drágám elsírta magát, mielőtt én megtehettem
volna.
- Horváth Kriszta, fele… férjedül fogadod az
itt megjelent Park Seungjunt? – Majdnem elnevettem magam, ahogy belebonyolódott
a szövegbe, de ehelyett ügyet sem vetve rá mondtam igent.
Felhúztuk
a gyűrűket, majd szenvedélyesen megcsókolt. A külvilág eltűnt számunkra,
pontosan olyan volt, mint a legelső: szenvedélyes, érzelmekkel teli és boldog.
Sikerült
életem legemlékezetesebb napjává tenni. Minden passzolt, egyetlen egy dolgot
kivéve, ami csak jóval később esett le, amikor a képeinket nézegettem, öt
hónappal később.
- Park Seungjun! – kiáltottam fel iszonyatosan
sípoló hangon.
- Igen, szívem? Fáj a lábad? Masszírozzam meg?
Vagy a kicsi rúgott? – csillantak fel a szemei, ahogy belépett a nappalinkba.
- Komolyan abban a teremben esküdtünk meg,
ahol a U táncos videóját forgattátok? – néztem rá dühösen, mire kínosan
felnevetett.
- Hát, tudod… Elég sokba került minden, szóval
úgy gondoltam, legalább a termen spóroljunk…
